Röviden: Contratiempo (2016)

írta Nikodémus

Este van, egy középkorú, kimért nő (Ana Wagener) érkezik. Beszáll a liftbe, kilép a legfelső emeleti folyosón, becsönget, és rezzenéstelen arccal közli az újgazdag, meglepett ficsúrral (Mario Casas), hogy ő a védőügyvédje, úgyhogy jobb lesz, ha mindketten előveszik az őszinteség-kártyát. A nyitójelenet tárgyalótermi krimit ígér, ám végülis csak gondolatban lépünk ki a szóban forgó penthouse-ból, de egyáltalán nem baj. Ez pedig Oriol Paulo katalán rendező érdeme, aki a feszes, jól súlyozott forgatókönyvet is összerántotta, és keményen kézben tartja a szálakat. A szócsata természetesen egy bűntény körül forog, és nagy élvezet összerakosgatni a történtek legó-darabkáit némi Hitchcock-suspense árnyékában. A gyakorlottabbak persze a közepe felé már meg tudják tippelni a végső felállást, és hát a figurák is inkább olyanok, mint akiket a cselekmény rángat, semmint saját döntéseik. Az erkölcsi vonatkozásokról pedig ne is beszéljünk: alig képes megrendültséget kelteni a nézőben az elkövetett bűntény, és ahogy egy igazi posztmodern nyomozósdihoz illik: a kirakós fontosabb, mint az üzenet. Ám ha nincsenek nagy igényeink, egy elegáns, feszes csavarfilm élményével gazdagodhatunk.

A filmről korábban Koimbra írt.