13

Viharsziget (Shutter Island)

1954-ben vagyunk valahol Amerikában. Látunk egy kompot kihajózni a ködből, rajta egy sugárban hányó rendőrbíróval (Teddy Daniels – Leonardo DiCaprio), akit a fedélzeten egy a semmiből oda teleportálódó másik rendőrbíró (Chuck Aule – Mark Ruffalo) cigivel kínál, ami ugyan elég hülye ötlet, szerintem csak olaj a tűzre egy kifacsarodott gyomornak, de a szkript szerint működik. Például azzal, hogy azonnal megnyugtatja a háborgó gyomrot és a gyanakvást is elaltatja, hogy honnan a fenéből került elő a kínáló fél.

Később – a szárazföldre megérkezvén – látunk egy ideges hajókapitányt, aki közli, hogy jön a vihar, és jó pár börtönőrt, akik demonstrálják, hogy milyen kemény a helyzet: ez egy elmebeteg bűnözőknek fenntartott börtönsziget, ahonnan nincs menekvés, egy rab mégis megszökött és fogalmuk sincs, hol lehet.

Miután a két rendőrbíró megérkezik a börtön bejáratához, látunk egy hatalmas kovácsoltvas kaput, ami (szándéka szerint vészjósló és) elviselhetetlenül hangos zenei aláfestéssel nyílik, de ami még rosszabb: mesterkélten lassan, jelezvén, hogy kész az alaphelyzet, elkezdődött a játék, minden adott, meg nem kérdőjelezhető… ja, és nincs visszaút.

És ez az a pont, amikor az ember utálni kezdi ezt a filmet. Amikor elkezd Scorsese bácsival privát belső monológot folytatni, valahogy így: „Jó, jó, értem én, hogy itten marha súlyos a helyzet, és igen, látom, hogy mindenki totál gyanús, szóval fülem-farkam behúzom, amikor dübörögve felcsendül Mahler zenéje és sejtem, mennyire kéne most félnem, de ne haragudj, nem megy. Nevetséges az egész.”

És hogy miért nevetséges? A Viharsziget túlságosan tele van zsúfolva film noir-os kliséikkel, de ami a regényben működhetett, az itt félremegy. Scorsese vizuális profizmusa valahogy elveszi Dennis Lehane regényének lelkét. Ami a regényben hommage-elem lehetett a B-filmek és gótika előtt, azt a rendező monumentalitásra törekvése karikatúraszerűvé nagyítja.

Tele van kérdéssel a film, de azokat vicces módon nem a szereplők teszik fel, hanem a néző, amikor folyamatosan kizökken egy-egy logikátlan momentum hatására. Nem konkretizálom, mert nem lehet spoiler-mentesen taglalni őket, de egyet példának azért leírok: minek ennyire félni egy madárcsontú, klassz nevű családanyától, ha egyszer annyi fegyveres őr meg infrastruktúra van a szigeten? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések miatt már a film harmadánál-felénél lehet tudni, hogy úgymond, ki a gyilkos, és ez szerintem abszolút ellentmond annak az értelmezési lehetőségnek, hogy az alkotók azt a zűrzavart és kételyt akarták a nézőkre is kiterjeszteni, amit elvileg Daniels rendőrbírónak kellett volna átélnie.

Végig érezni, hogy csupa nagyszabású ember dolgozott a filmen (kivéve a forgatókönyvírót!), méghozzá hibátlan mesterségbeli tudással, csak éppen koherens egésszé nem áll össze az egész. Néha egy-egy jelenet már-már műalkotás jellegűen szép, bár igazából ez csak az operatőr érdeme, mert amit látunk, azt már sokszor láttuk, csak szürkébben, zajosabban), de a mögöttes tartalom mintha elveszne a sok-sok sablon között. És ami a legszomorúbb, ezekhez a sablonokhoz-klisékhez (pl. a náci haláltábor, a frontról visszatérő katona magánya, az alkoholista férj miatt depresszióba zuhanó feleség, az agresszor börtönőr, az exnáci értelmiségi, az őrült a rács mögött, a világítótorony rejtélye stb.) Scorsese semmit nem tud hozzátenni.

De miért is kéne a film összes hibáját rákenni? A csapnivaló forgatókönyvírón kívül hibás volt az is, aki a castingot jóváhagyta. Leonardo DiCaprio baromira jó színész, de hiába növesztettek vele borostát és szívatnak vele zsinórban cigit, akkor sem hiszem el neki, hogy háromgyerekes családapa, pláne nem rendőrbíró. Ezzel a kölyökképpel??

A másik kulcsszínészre, Ben Kingsleyre, is hiába vetül a gyanú árnyéka, hogy pont a fordítottját teszi, mint amit prédikál, és valójában alig várja, hogy egy szikével minden őrültet megszabadítson az agressziótól. A kedvesen biztató mosolya túl őszinte és inkább emlékeztet a Ház a ködben ártatlanul szenvedő iráni emigránsára, mint a Transzszibéria orosz ügynökére. Hiába van ott a legendás Max von Sydow egyetlen szeme villanásában a mozgókép évszázados múltjának komplett öröksége, itt akkor sincs számunkra semmi mondanivalója. Mondanivaló híján pedig maximum elmerengünk és kollektív tudatalattinkban megjelenik az a kép, ahogy a Halállal sakkozik. De tényleg ezt kell látnunk? Nem unalmas már egy kicsit erre referálni 2010-ben?

De – visszatérve – talán az is hibás volt, aki az egyszerűen hibátlan Titokzatos folyó és a meglepően tökéletes Hideg nyomon után ennyire várta Lehane új filmjét. Szóval én is hibás voltam.  Nem gondoltam bele, hogy míg Eastwood léttartományába belefért, hogy érezze, milyen az, amikor a múlt le nem zárása sorszerűen tragédiába torkollik, vagy míg Affleck-ékhez jól passzolt, hogy megalkossák a külvárosi gettóban ügyeskedő, de idealizmusuk miatt mindvégig kívülálló fiatalok modernkori balladáját, addig Scorsese számára nem ez a regény volt a legtesthezállóbb alapanyag. Ide valahogy nem tudta becitálni a kedvenc toposzát, a szubkultúrák/társadalmak fertőjének morális hatását az egyénre… mert a film közel sem erről szól. A puszta sztori érzésem szerint nagyobbat markol, globálisabb dolgokat boncolgat(hat)ott (volna), amikhez mélyebbre, sokkal mélyebbre kellett volna ásni annál, hogy egyetlen konkrét individuumon bemutassuk egy pszichodráma csoport működését.

Voltak biztató jelek, hogy talán mégis komolyan kell venni a világítótorony lépcsőjének szimbolikáját, vagy a vissza-visszatérőn előbukkanó víz metaforáját vagy a tisztítótűz paraboláját, de sajnos pontosan az annyit emlegetett zárómondatok miatt az az érzésem, hogy csak túlmisztifikálnánk a meglehetősen a felszínen megrekedt feldolgozást.

Kicsit az egész film azt a benyomást nyújtja, mintha ez a sok briliáns elme meg lett volna hívva egy partira, amiről az érkező vihar miatt nem tudnak éjfél után távozni, hanem hajnalig maradniuk kellett és a maguk szórakoztatására nekiálltak volna Cluedót játszani.

Kívülről azt mondaná az ember, hogy érdekes, meg néhol szórakoztató, meg valahol vicces, meg hisszük meg nem is, csak éppen semmi köze nincs a filmszínház eredeti varázsához, amikor félreugrunk az érkező vonat elől.

Persze ettől Martin Scorsese még a Mester marad, akit korábbi nagyszabású filmjei miatt megkövetek, de ez a filmje sajnos most nem sikerült. Talán ha nem Laeta Kalogridist választotta volna forgatókönyvírónak…

Egy SPOILER-t mégsem bírok kihagyni így a végén, csak az emelje ki a fehér betűs szöveget, aki már látta a filmet: A legbántóbb gondolat az volt bennem, mikor pár napra a film megnézése után summázódtak bennem a dolgok, hogy miért kellett Lehane-nek – Scorsesenek egy az egyben lemásolnia a Hatodik érzék csavarját?                                                                                                            Vége.

13 komment

  1. A Titokzatos folyó és a Hideg nyomon kifejezetten tetszett, nemrég olvastam el a Lehane által írt Kenzie-Genarro könyvek közül az első két részt, a könyvtárban nem volt meg a harmadik sajnos.

    Mikor moziban néztem a Viharsziget előzetesét, az volt az érzésem, hogy DiCaprio csak egy beteg a többi között és csak képzeli, hogy nyomozó. Sajnos a filmet nem adják erre, pedig érdekelne.

  2. Fura módon, de bennem majdhogynem ellentétes érzések támadtak a film kapcsán: a rendezés szerintem gyakorlatilag túl jó volt, legalábbis sokkal karakteresebb és izgalmasabb, mint a sztori. Minden egyes jelenet plánozásában volt valami eltérő és egyedi a többihez képest, nem beszélve a fényekkel való játékról, zaj, vágás stb. szinte minden nagy-nagyon karakteres, és változatos volt. És mindez valami nagyot váratott a végére, de csak közhelyes (legalapabb thriller) fordulatra és tanulságra futotta, és ez aligha Scorsese hibája. Ő véleményem szerint remekül, és nagyon átélhetően ábrázolta a főhős belső világát, és közben fenntartotta a feszültséget a film minden pillanatában. – Ezzel együtt persze messze van a jobb filmjeitől, de hát fiatalodni már nem fog na…

  3. egy tini véleményt olvastam a filmről miközben vártam elanorra, kb annyi volt, hogy a rendező próbált félelmet, feszültséget kelteni a zenével képekkel, de félelmetesebb amikor a nagyiját meglátogatja az öregek otthonában:))

    tényleg nem állt össze a film, és bántam mint a kutya, hogy nem az Agorát néztem meg előző nap

  4. Megnéztem, szerintem a Titokzatos folyó és a Hideg nyomon mellé nem tud beállni, de nézhető produkció. Néhol vontatott és unalmas, a csavart én már a trailer alapján kitaláltam, szóval nem lepett meg. Scorsese ennél többet is tud.

    Hogy DiCaprio illett-e a szerephez? Nemrég olvastam az Egy pohárral a háború előtt Lehane regényt és felrémlett bennem Casey Affleck Patrick Kenzie-ként és valahogy nem így képzelném el a karaktert.

  5. @koimbra: “felrémlett bennem Casey Affleck Patrick Kenzie-ként” – hát ebben tök igazad van!
    Amúgy most jelent meg egy vadi új regénye Lehane-nak Megszentelt életek címmel. Szintén Patrick Kenzie-s!

  6. Megnéztem én is. Nekem összességében tetszett, de szerintem kissé kiszámítható volt.
    Nekem már a trailer után volt egy tippem a “67. beteg rejtélyére” és gyakorlatilag tökéletesen eltaláltam.

    @koimbra: Látom nem én voltam az egyetlen. 😀

  7. Hát engem teljesen meglepett a vége. Sosem bírtam kitalálni a krimik végét, talán ezért nyűgözött le ennyire. Nekem nagyon tetszett, mert iszonyat meglepett :) Tátott szájjal néztem a végét, bár ez mint mondtam ,valószínűleg csak amiatt van, mert képtelen vagyok kitalálni egy krimi végét :)

  8. A végét túl könnyű volt kitalálni, de elszórakoztatott. ’50-es évek hangulata érződik, nem (csak) a béna odavetítések miatt.

  9. Jó írás, korrekt mozi. Kicsit talán túl volt nyújtva, és a sok mai, elég hasonló thriller mellett nem volt akkora újdonságereje.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


6 + három =