Egy különc srác feljegyzései (The Perks of Being a Wallflower, 2012)

írta Nikodémus

„Mosolyogj, légy önmagad, és minden rendben lesz.” – e buta szentenciát nem az őszinte barát tanácsolja a történet fordulópontján, hanem az értetlen szülő traktálja vele gátlásos főhősünket. Nem szokványos kamaszfilm kerekedik tehát Stephen Chbosky maga megrendezte regényéből, a hazájában nagy kultusznak örvendő Egy különc srác feljegyzései című könyvből.

A film öt évvel ezelőtt jelent meg itthon – sajnos csak DVD-n.

A magyar mozikat sajnos elkerülő, helyette a DVD-boltok polcain e hónapban debütáló film azért is különleges műfajában, mert lendületét megőrizve elkerüli annak sokat látott közhelyeit. Charlie-t (Logan Lerman), a visszahúzódó, ám mély érzésű tinédzsert középsuliba kerülve strébernek csúfolják, ám a végzős Patrick (Ezra Miller) és Sam (Emma Watson) azonnal szívükbe zárják őt, s bevezetik mindabba, amit feltétlen ki kell próbálni e négy év alatt. Minden a határok feszegetéséről, a közösség felszabadító erejéről szól, és persze a szerelemről. Az első csók; a szalagavató, amelyen senki sem azzal táncol, akivel valójában szeretne – Chbosky friss és könnyed rendezésének köszönhetően mindez elragadó spontaneitással elevenedik meg a vásznon. Habár röpködnek a sikamlós poénok, a film humora nem vulgáris, sőt, intelligensen jeleníti meg a serdülők csapongó lelkivilágát.

Minden kamaszfilm legkényesebb pontja a hangulat. Az Egy különc srác feljegyzései kitűnően hozza a 80-90-es évek kazettaválogatás-cserélgetős világát, s ebben partnerekre talál a színészek alakításaiban is: Logan Lerman finoman és pontosan játszik, Ezra Miller stílusosan lázadó ficsúrként fergeteges, Emma Watson pedig bebizonyítja, hogy a Harry Potter-sorozat eminens, kissé merev Hermionéja végleg a múlté. A filmet a kétharmadáig jóleső mosollyal nézzük, ám akkor elkomorul a kép, s a történet komoly, megrendítő drámába fordul át, ugyanis főszereplőink mindegyike súlyos titkot rejt a harsány kamaszkedély felszíne alatt.

Minden kamaszfilm valójában egykorvolt tiniknek szól édes-bús nosztalgiával, s ez filmünk esetében sincs másképp. Miközben képei még itt peregnek bennem, a pillanat mámorát újraélve a sztori kulcsdalát, David Bowie Heroes-át hallgatom. Ám nem az eredetit, hanem a harminchárom évvel későbbi, szimfonikussá szelídült feldolgozást, Peter Gabriel fátyolos énekével. Öregszem.

(Megjelent: Új Ember, 2013. április)