Egyik csata a másik után (One Battle After Another)

írta Nikodémus

Legkésőbb az 1991-es iraki háború óta tudjuk, milyen élmény élő egyenesben figyelni egy háborút. Még ha etikai aggályainkat félre is tesszük egy pillanatra, az élmény önmagában borzongató. A szemünk előtt zajlik a történelem, amely valóságból, manipulációból és propagandából formálódik – és a jövő emlékezete lesz. Effélével próbálkozik Paul Thomas Anderson is legújabb filmjében: mélyreható pillanatképet felrajzolni a jelenkorról. Ironikus, hogy az itthon nemrég bemutatott Egyik csata a másik után (One Battle After Another) tulajdonképpen egy regényadaptáció… a valósággal való bármilyen kapcsolat tehát nemhogy feltételezhető, de egyenesen kötelező.

Egy nő (Teyana Taylor) sétál fel s alá egy közúti felüljárón. Látszólag dologtalanul, valójában sanda pillantásokat vetve a híd alatti menekülttáborra. Felméri a terepet, majd jelez. Hamarosan puskalövések dördülnek a tábor szélén, az őröket ártalmatlanítják, a bevándorlókat pedig szabadon engedik. Egy puska, néhány kiló lőpor és okos szervezés bármilyen rendszert megdönt, szól a forradalmárok örök jelmondata, csapatunk pedig szorgalmasan borít lángba kormányzati épületeket, állami intézményeket vagy ellenoldali aktivisták lakását. Az ideológiai indíték nem egészen világos, a tempó viszont elkap, s a jelenetek annyira lendületesen pörögnek, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Anderson akciórendezői erényeket csillogtat, s miközben szinte észrevétlenül kibontakozik egy családi szál, a néző azon gondolkozik, „a forradalom felfalja saját gyermekeit” klasszikus illusztrációját látja-e, vagy valami egészen mást.

Másfél évtizedet ugrunk az időben, és kiderül, hogy Bob, az egykorvolt forradalmár (Leonardo DiCaprio) saját lányát (Chase Infiniti) nevelve él valahol egy Isten háta mögötti erdőszélen. A kissé szétcsúszott, középkorú apuka nehezen engedi el bárhová egy szem gyermekét, és amikor feltűnik a gonosz – merthát fel kell tűnnie – egy rendpárti, enyhén fasisztoid ezredes (Sean Penn) képében, nincs más választásuk, mint menekülőre fogni. Ez a cselekményváz akármelyik fogócskázós akciómozié lehetne az elmúlt 40 évből, Andersonnál azonban a részletekben rejlenek a finomságok.

Érdemes először is alaposabban szemügyre venni karaktereinket: Bob már rég nem az a megnyerő hős, aki egykor lehetett, inkább egy paranoid, teszetosza alak, kinek riadt tekintete inkább szánalmat kelt, semmint együttérzést. DiCaprio vehemens energiával hozza a figurát, s hiába a fergeteges telefonbeszélgetések (inkább ordibálások) vagy a szétnyűtt háziköntös, Bob valójában szinte teljesen kispórolható a filmből: széles gesztusokkal hadonássza végig a cselekményt, a konfliktus azonban nélküle is megoldódik. S ha már tudatos hős-dekonstrukció, az ellenoldal sem jobb: Lockjaw ezredes mélyre eltemetett vonzalmat kompenzál megjátszott keménységével, s bár Sean Penn túlhúzza a karaktert, valódi rémületet nem érzünk, ha felbukkan a vásznon. A köré épülő, bizarr konteós háttérszervezet pedig mintha egy Coen-filmből lépett volna elénk.

Anderson tehát leplezetlenül szórakoztat (ennyiben új filmje az életmű közérthetőbb vonulatához tartozik), de ez a humor bizony kétélű: ha belegondolunk elrajzolt figuráinak motivációiba, az abszurd helyzetekbe, bizony megkeseredik a nevetésünk. S itt kerül képbe a film alapját adó Thomas Pynchon-regény, a Vineland. Az ugyanis eredetileg a Reagan-érában játszódik, és vérbeli posztmodern műként végtelen hosszúságú mondatokban írja körül egy forradalmiságát vesztett generáció kiábrándulását. Anderson viszont a jelenkorba tette át a cselekményt, látszólag beállva a kortárs Amerika társadalmi viszonyait megörökítő „korlenyomat-mozik” sorába. Filmünk azonban ennél sokkal összetettebb. Pártnevek és politikai ideológiák helyett Anderson két eszmerendszer szélsőségessé torzult változatát mutatja be egy különös család történetén keresztül, s gondolkodtat el a radikalitás mibenlétén, a polarizáció veszélyein és azon, lehet-e megfeszített készenlétben állni egy egész életen át.

Bármivel is hitegetik magukat a kulcsszereplők (legyen az a proletár világforradalom vagy az árja mennyország eljövetele), az élet könyörtelenül félrecsavarja reményeiket. S így tesz Anderson is, amikor a nézői elvárásokkal folyamatosan szembe megy, ám nem blöfföl, hanem egyre magasabbra emeli a mércét: kedves néző, döbbenj meg, gondolkozz el és nézz körül, miben élünk. Az Egyik csata a másik után helyenként katartikusan költői képekkel mesél arról, miért szörnyű, ha ember embernek farkasa (talán Alex Garland tavalyi Polgárháború-jának volt ilyen lázálom-szerű hangulata). S miért borzongató, ha ezt egy társadalom – némi posztmodern frivolitással megfűszerezve – élő egyenesben végigéli.

(Megjelent: Új Ember, 2025. december)