Hill (2025) / Mansell & Williams Red 5 (2023)

írta Nikodémus

Tudom, a Forma 1 mára végleg adatalapú sportággá lett, de az elképesztő statisztikák megdöntésében jeleskedő hiperbajnokok helyett én valahogy mindig jobban szerettem azokat a sportolókat, akiknek végülis egyetlen egyszer sikerült a világ tetejére ülnie. Egyszer, amiben elképesztő munka, kitartás, izzadtság van – hogy aztán a további karrier szinte törvényszerűen valamilyen lejtmenet legyen. Damon Hill és Nigel Mansell nekem ezért hősöm: nehezített pályán jutottak el a csúcsra, amivel számtalan ellendrukkernek bizonyítottak – de leginkább saját maguknak.

A Sky Sport aktuális portréfilmjei őket mutatják be, először is Hillt, aki kétszeres F1-győztes, valamint egyedüli Triple Crown-nyertes édesapjának korai halálával, örökségével, illetve a viszonylagos késői karrierrel kellett küzdenie. Nincs itt nagyon mellébeszélés, a kamera elé jórészt főszereplőnk kerül, aki kommentálja az eseményeket, miközben archív felvételek peregnek, jó ritmusban egymásra vágva. Hill angolosan visszafogott stílusán néha átsejlik megindultsága, amikor apja, majd Senna haláláról beszél, a film pedig jó érzékkel mutatja be, hogy a széles közvélemény szemében lesajnált, “kész csodaautóba beülő” Hill mennyit melózott (többek között Prost és Senna által is elismerten), amivel kivívta versenyzőtársai tiszteletét. A rendkívül fordulatos (és botrányos) 1994-es szezon természetesen Hill szemszögéből elevenedik meg, és az is kiderül, mennyire mostohán bánt pilótáival anno Frank Williams csapatvezető. A ’96-os bajnoki cím néhány kulisszatitkát megismerve könnyen cáfolható az érdemtelenség manapság is gyakran felhangzó vádja: igen, a legjobb autóban ült, és igen, ehhez mindenkit meg kellett vernie, többek között az óriási felhajtással akkor érkező csapattársát, Jacques Villeneuve-öt is. Megcsinálta, néhol küzdve, néhol parádésan. A későbbi pályafutást a film jótékonyan elhallgatja (pedig voltak még villanásai, hajaj, pl. ’97 Hungaroring, ’98 Spa), és jól van ez így. Talán a szerénység nem engedte képernyőre, de azt azért meg kell jegyezni, hogy Hill pályafutása végeztével (párhuzamosan sportriporteri tevékenységével) a brit autósport-szövetség vezetőjeként rengeteget mindent tett Silverstone-ért, és hogy a pálya sokak örömére visszakerüljön a naptárba.

Efféle szerénység ritkán jellemezte másik filmünk hősét, Nigel Mansellt, de hát őt ezért lehetett szeretni: “larger than life” természetéért, áradó érzelmeiért. A tifosi oroszlánnak nevezte el ferraris évei alatt, Frank Williams azt mondta róla, összeférhetetlen karaktere miatt a versenyek közötti időre dobozba kéne zárni, és hát az ő pályafutása tényleg egy klasszikus underdog-sztori. Nem hiszem, hogy lenne nála pechesebb F1-versenyző: kétszer repedt a csigolyája, háromszor vesztett el vb-címet az utolsó pillanatban (a legemlékezetesebb a ’87-es gumidurranás), és a legkellemetlenebb csapattársakkal hozta össze a sors. A legtöbbet talán Nelson Piquet-vel viaskodott, és amikor ’92-ben, egy balvégzetű ferraris kitérő után a legjobb autóban ült, senki sem vitatta el, hogy megérdemli a címet. Az már csak a stáblistán fért el, hogy a rákövetkező évben újoncként, első nekifutásra megnyerte az IndyCar-bajnokságot is. Erre mondják: nem semmi. A fő narratívát ezúttal jobban támogatják egyéb megszólalók: Jenson Button és igen, Hill is nyilatkozik, többnyire kedveseket. Plusz ez a darab annyiban ad, hogy a fináléban megmutatja, öreg oroszlánunk hogyan kászálódik be három évtizeddel később abba a bizonyos egykori Williams-be, kellemes nosztalgiázás közepette. Ami az archív felvételeket illeti, a Sky bőven válogat a saját archívumából, amelyek Mansell kellőképpen érzelmes mondataival összevágva a katarzis közelébe juttatják az anyagot. Persze csak azok számára, akik rajongói a sportágnak és filmünk hősének.

A sima érdeklődőknek ez inkább egy kellemes szombat délutáni dokupáros, igényesen elkészítve.