3

Röviden: Most jó (Now is Good, 2012)

mostjoposzter

A gyerekszínészek többsége csak addig érdekes a filmgyár számára, amíg át nem lépnek egy bizonyos korhatárt, onnan kezdve gyorsan gyorsan elfelejtik, hogy milyen díjakat és hány millió dolláros bevételeket köszönhettek nekik. Dakota Fanning több sztárral és neves rendezővel dolgozhatott együtt, bizonyította, hogy nem csak egy cuki kislány, hanem tehetség is szorult belé, de hát ő is felnőtt és hát nem az Alkonyat mellékszerepe az, ami igazolhatja, hogy még így is rá lehet bízni egy központi karaktert. A Most jó azonban pontosan az a produkció, ahol a producerek és a nézők is beismerhetik, hogy megható játéka nélkül a dráma belesimulhatna a tucattermékek közegébe. Fanning karaktere, Tess leukémiás, pár hónap van már csak hátra életéből, de még oly sok mindent szeretne csinálni. Bakancslistája is van szobája falára írva, reméli, hogy minden kívánságát valóra tudja váltani. Ol Parker rendezése nem szolgál nagy meglepetésekkel, mondhatni jó előre ki lehet találni, hogy mit fogunk látni, esetleg abban tévedhetünk, hogy mikor. Tess megismerkedik egy fess és udvarias sráccal, pont olyan srác, akire minden lány vágyik. Jól elvannak, szomorkodnak és a betegség is egyre hevesebben támad, a drámát felváltja a szerelem, majd ismét a dráma. A rendező javára legyen mondva nem hozott be a történetbe semmiféle hirtelen, nem várt csodát, ugyanakkor olykor túlságosan is átlagos vagy semmitmondó jeleneteket mutogat. Mindez azonban nem hiábavaló, mivel a vége felé a rendező szaporán bevisz néhány egyenest a könnyzacskókba, az érzékenyebbek pár tucat zsebkenőt biztos, hogy el fognak használni.

3 komment

    • Nem láttam az Édes novembert – akartam írni, de aztán utánanéztem és kiderült, hogy mégis. Viszont nem emlékszem rá. De a történet alapján nem ugyanaz a film:)

  1. Jó volt. Dakota Fanning nagyon jó, az apuka kevésbé (valahogy nem bírta eltalálni a színész, mikor mennyi érzelmet kell mutatni). A hangvétel és a cselekmény is rendben van, bár kevésbé vicceskedő, mint a Fifti-fifti, és a végefelé nem ússzuk meg azt sem, hogy főhősünk hirtelen kis buddhává változva bölcsességekkel traktálja a körülötte szomorkodókat. Néhány párbeszéd eléggé lóugrásos volt, de összességében szép élmény a film.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *