FilmDROID

Arena: Emberek millió kedvelik azokat a sportágakat (is), ahol a szorítóban / ketrecben / porondon egymást csépeli, üti vágja a két fél. Nem számít újdonságnak, hogy egyes producerek, írók gondolataiban felmerült: „Mi lenne, ha véresebb sportot mutatnának be, esetleg az izgalmas műsor ne csak nevében hangozzon túlélőjátéknak?” Az Arena nem az első produkció, amelyben a sok vérre és több erőszakra éhes közönség némi pénzért cserébe széles vigyorral nézheti, ahogyan a „játékosok” apró darabokra cincálják egymást. „A” kategóriás alkotás a témában kevés akadt, de a B kategórián belül bátran nevezhető igényesebbnek a Halálfutam és talán még A halálraítélt is nevezhető közepesnek. Az Arena mintha a Deadliest Warrior sorozatot vette alapul, ahol a készítők a történelem legnagyobb, legismertebb katonáit küldték egymás ellen, hogy lássuk, ki nyerte volna a csatákat. Ebben különféle fegyverrel felvértezett felek küzdenek meg egymással, a cél a túlélés, miközben az illegális játékokat közvetítő Logan (Samuel L. Jackson) alaposan megszedi magát. A kivitelezés minden szinten borzalmas, a véres küzdelmek nélkülöznek bármiféle fantáziát, abszolút nem látványos és ehhez még társul a színészek borzalmas játéka. Kellan Lutz lenne az Arenába bekerülő új hús, szurkolni még csak véletlenül sem lehet neki, Katia Winter meg alig várja, hogy ledobhassa a ruháját magáról, ha már színészkedni nem tud. Samuel L. Jackson pedig úgy formálja meg karakterét, mintha most kezdte volna a szakmát (esetleg pont ezt kérték tőle?), egyszerűen félelmetes, hogy mennyire lejjebb adta.. A Vámpírnaplók kedvelői sem örülhetnek, Nina Dobrev úgy két perc után kilép a képből. A rendezői teendőket ellátó John Loop remélhetőleg visszamenekül oda ahonnét jött, a speciális effektek farigcsálásához.

Flypaper: Légypapír. Milyen papír vonzza leginkább az embereket? A jó kis ropogós bankjegyek… amiből rengeteg van különféle bankokban, a sok pénz pedig képes összesodorni néhány érdekes embert egy helyre. Tripp (Patrick Dempsey) aprópénzváltása után rohanna a gyógyszertárba, hogy megvegye a szükséges gyógyszereit, ám fegyveres alakok bukkannak fel, egyszerre két csapat is. Egy bank – két rablóbanda: az egyik profi, a másik teljesen amatőr. Tripp pirulái híján nem tud megmaradni a fenekén, hiperaktivitása és pörgő gondolatai során több érdekességre is felfigyel vagy rájön és ezt szépen meg is osztja fogvatartóival és túsztársaival. Felüti a fejét a bizalmatlanság, mindenki gyanúsan méregeti egymást. Ugyan a játékidő mindvégig a bank épületében játszódik, mégis elég nagy a jövés-menés, nem ragadunk le sokáig egyetlen helyszínen vagy szobában. A film nem veszi komolyan magát, szórakoztató és humoros, az íróknak ezen felül sikerült belepakolniuk egy megoldandó rejtélyt, kiderül, hogy nem csupán a pénzre megy ki a játék, valami más áll a háttérben. Dempsey szimpatikusan játssza a túlságosan is aktív túszt, tethezálló karaktert játszhatott el. A többiek inkább csak asszisztálnak neki, ugyan akad egy-két érdekesebb figura, de vagy keveset van jelen vagy feldobja a talpát. Sajnos a szórakozásba alaposa belerondít a két redneck rabló, rájuk sajnos kevés figyelmet fordítottak írás közben, a duó ugyanis felettébb idegesítő és ez a film élvezetéből is levon. 60 %-ot megérdemel.

The Woman: Jack Ketchum mesterin tudja bemutatni az emberi természet negatív oldalát, a gonoszságot. Elég csak a Redre vagy éppen a Girl Next Doorra gondolni. A horror-drámában egy ügyvéd a vadonban figyelmes lesz egy nőre, aki láthatóan egész életét a természetben élte le. A férfi hazacipeli magával és kikötözi azzal a céllal, hogy civilizált embert neveljen belőle. De kinek mit jelenet a civilizált szó? És a családfő szótárában vajon mi állhat ezen szó alatt? Már az elején sejthető, hogy Chris Cleek (Sean Bridgers) birtoka körül valami nem stimmel. A lánya folyamatosan szomorú, sírós arccal közlekedik, a háziasszony is csak csendben tesz-vesz, láthatóan súlyos teher nyomja a vállát. Érezhető, hogy Cleek nem éppen példás férj és családapa, Bridgers fizimiskája pedig tökéletes arra, hogy némi idő elteltével rühelljük. Ezzel elvileg kellőképpen el lehet érni, hogy a néző beleélje magát a filmbe, azonban a rendező ezt mégsem éri el. Ugyan vannak válogatott borzalmak és kiderül, hogy ebben a világban a férfiak az igazán gonoszak. Hiába a jó színészgárda, hiába lehet gyűlölni a civilizálni szándékozó „jóembert” mégsem köt le igazán a film, nem jön el a várva várt döbbenet, szörnyülködés vagy öröm a legvégén. 50 %-ot adnék csak rá.