Brabham / Fangio

írta Nikodémus

Nosztalgiázni jó. Elkísérjük útján a gáncstalan főhőst, szurkolunk neki egy kicsit, bosszankodunk a rosszfiún, és persze örülünk, ha utóbbi elnyeri méltó büntetését a sztori végén. Ha meg véletlenül épp másképp alakul, az erkölcsi veszteség katarzisával gazdagodunk. Nehezen hihető, de az autósportok királyának, a mára végtelenül elüzletiesedett Forma 1-nek is volt ám hőskora, amelyből most két zsenit emel piedesztálra épp soros dokumentumfilm-párosunk. Jack Brabham és Juan Manuel Fangio egyaránt megérdemli a reflektorfényt – más kérdés, hogy a róluk készült alkotásokat figyelve felmerül bennünk, jó lenne végre izzót cserélni abban a bizonyos reflektorban…

A sorrendet megborítva ragaszkodjunk a kronológiához: a Juan Manuel Fangio: Az autók megszelídítője (A Life of Speed: The Juan Manuel Fangio Story) a veretesebb munka, már csak a forrásgazdagság miatt is: kevés olyan egykori autóversenyző van, akinek élete jobban dokumentált lenne az argentin extraklasszisnál, de Francisco Macri rendező filmje bizony képes meglepetéssel szolgálni. Az idén márciusban debütált Netflix-film felidézi a szerény kezdeteket, és talán akkor a legizgalmasabb, amikor bemutatja a dél-amerikai autóversenyzés hajnalán virágzó – ma már így neveznénk – szubkultúrát. Versenyző, szerelő, csapatfőnök bárkiből lehetett, a közös a benzinszag és a sebesség imádata volt. A dokumentumfilm jól mutatja be azt is, hogyan is jöhetett össze már a Forma 1 kezdeteinél ez az elképesztő pályafutás az öt vb-címmel (ráadásul különböző márkákkal). A sértődéseket, összeveszéseket elegánsan jegyzi fel a narráció, amely nem akar szobrot faragni hőséből, s épp ezzel teszi emberibbé. A hab a tortán a mostani Forma 1-es mezőny pilótáinak nyilatkozata, akik néhány magasztaló jelző után azért szépen elmesélik, milyen is volt akkoriban a Grand Prix-őrület; hogy milyen döbbenetes bátorság kellett a majd’ szétrobbanó, pöfögő, durrogó, virsligumis versenyautókba beszállni, és azokat a győzelemig vezetni.

Hasonlóval próbálkozik a nagy zajjal beharangozott Brabham, amely egy szűk évtizeddel későbbi szédületes karriert állít cselekménye középpontjába: hősének, az Ausztráliából érkezett Jack Brabham-nek “csupán” három vb-elsőséget sikerült szereznie, ám az utolsót a saját maga által tervezett kocsiban, amit még soha senki nem csinált utána. Akos Armont azonban nem elég ügyeskezű író-rendező ahhoz, hogy izgalmassá tegye az időrendben felfűzött szálakat. Hősünk megszületik, felcseperedik, átköltözik Angliába, versenyezni kezd, és jönnek a sikerek, miközben életre szóló barátságot köt egy autótervezővel. Ron Tauranac (merthogy róla van szó) pályázhat a csendes második szerepére, aki csak úgy mellékesen feltalálta és elterjesztette a középmotoros elrendezést a versenyautósportban, s néhány megjegyzés tanúskodik arról, hogy a nagy barátság a végefelé bizony már nem volt felhőtlen. A film végül nem kezd ezzel semmit sem, inkább fura animációs betétekkel dúsítja fel a cselekmény hiányzó részeit (különösen mulatságos Bernie Ecclestone Brabham-vásárlásának illusztrációja). A rendező láthatóan egy hetvenes évekbeli tévéshow jeleneteire próbálja építeni a narratívát, ám a finálét figyelve kibújik a szög a zsákból: igazából a fiú márka-újraalapítását promotálja a film. David Brabham egy kevéssé sikeres versenyzői pályafutás után gondolta úgy, hogy (némi pereskedés után) sportautó-céget alapít; a bemutató szép, a befektetők mosolyognak, a marketing pedig átlátszóan célzatos.

Nosztalgiázni még mindig jó. Még ha tudjuk, egyszerűsít, és így torzít a tükör: nincsenek gáncstalan hősök és elvetemült rosszfiúk, ám két sportdokufilmen számonkérni ezt alig lehet, s nem is érdemes. Maradnak a hősök, szobortalapzaton.