Az osztag (El páramo, 2011)

Eszem ágában sem volt írni Az osztagról, a Horror Mirror ura, purga kérte meg a szerkesztőket (néha kirakok oda ezt-azt), hogy mindenki írjon a kolumbiai horrorról. Nos, én ezt hoztam össze.

Szerencsére horrorfilmekben nincs hiány, de az már kevésbé öröm, hogy a felhozatal láttán olykor elgondolkodik az ember, hogy jobban járna, ha trashkedvelő lenne. Manapság ha valaki filmet akar forgatni legegyszerűbb, ha pár ezer dolcsit összegyűjtve elmegy az erdőbe vagy egy elhagyott raktárépületbe. Felüdülést jelent, ha az amerikai produkciók között utat talál egy más országban készül mű, különösen jó, ha spanyol vagy mexikói felől érkezik valami újdonság. Kolumbiai horrorral ritkán találkozni, legalábbis nem igazán jellemző, hogy e terület felől fújt volna a szél valamiféle horrorszerűséget. Az osztag ugyan 2011-ben készült, de mivel utat talált a magyar mozikba feltételezhettük, hogy nem egy átlagos alkotással van dolgunk. Nos, a film valóban nem az, hanem átlagon aluli.

Az osztag története hallatán A helyőrség (Outpost) ugorhat be, nagyobb panaszáradatra nem is kellett volna számítani, ha ezt a szintet ütötte volna meg. Néhány elit katonának utána kell néznie, hogy mi történhetett egy távoli bázison. Az egység teszi a dolgát, de érthetetlen módon valamiért egy tapasztalatlan hadnagyot osztanak be a csapat élére. Megérkezvén a köddel borított céljukhoz csak vért és gonoszt távol tartó jeleket, szimbólumokat találnak, illetve egy befalazott nőt. A bajtársaiknak híre-hamva, szőrén szálán eltűntek.

Felesleges taglalni, hogy az egy helyen játszódó, pár négyzetméternyi helyen zajló történetekkel egy ügyes rendező mire képes. Paranoia, reszketés, félelem, izgalom! Minden adott, hogy ezeket a horror hozni tudja. Ráadásképpen a hegyen a köd miatt a látótávolság alaposan lecsökken, ráadásul a szürke, borús tájjal egyfajta különleges, ijesztő atmoszférát is meg tudnának teremteni. Ezt a ziccert csúnyán kihagyták. A rádiókapcsolat nem működik, a fal mögött talált nő sem szól semmit és a parancsnokra sem hallgat senki.

Elviekben egy bátor, képzett alakulatról van szó. Olyan emberekről, akikbe már az elején beleverik, hogy a parancsnak vakon, kérdés nélkül engedelmeskedni kell. Láthattunk már rengeteg esetet arra, hogy a zöldfülű vezető utasításaira egy idő elteltével nagy ívben tojnak emberei, esetleg le is lövik, mert annyira tele van a hócipőjük vele. Azonban itt már a legelején megszegik a kapott utasítást. Ami miatt képtelenség elhinni, hogy egy sokat megélt, harcedzett és kőkemény katonákról van szó az az, hogy secperc alatt kiül az arcukra a félelem. (Pedig jó lett volna, ha a néző arcára ül ki!) Mintha egy sebtiben verbuvált újonccsapatot látnának. Képzettek? Edzettek? Ezek? Inkább egy maga alá csinált zakkant cserkészkülönítményre hasonlítanak. Még jó, hogy nem fehér az egyenruhájuk, akkor talán még egy-két növekvő barna foltot is láthatnánk rajtuk. Leginkább a The Divide juthat az eszünkbe, ahol szintén igen gyorsan kiütköztek egyeseken az őrület jelei. A szereplők olykor olyan arcot vágnak, hogy egyszerűen muszáj vigyorogni rajtuk. Nem vagyok tisztában azzal, hogy Kolumbiában vajon ezek a színészek-e a sztárok, de ha igen javaslom, hogy csomagoljunk és utazzunk, új karrier vár ránk.

Az osztagban csak egyetlen rettenetes dolgot lehet találni: a mérhetetlen unalmat. Az alapsztori ígéretes volt, még az antiszínészek ellenére is össze lehetett volna rántani egy középszerű filmet, de amit csak lehetett elrontottak. Nem értem, hogy miért kell ezt a mozikban bemutatni.