2

Műkincshamisító dolgozott Renoir festményein

0reGilles Bourdos rendező, hogy Renoir című filmjének varázslatos képi világot megteremtse, több szakembert is segítségül hívott. Egyikük a nagynevű Cannes-i díjas operatőr, Mark Ping Bing Lee, aki olyan filmek fotografálásáért felelt, mint a Szerelemre hangolva és a Norvég erdő. A másik pedig meglepő módon egy profi képhamisító, Guy Ribes.

Bourdos szerette volna megidézni az eredeti Pierre-Auguste Renoir festmények képi világát, ám azokhoz érthető okokból nem nyúlhatott: a filmben számos jelenetben láthatjuk a mestert munka közben. Így jutott el a világhírű képhamisítóhoz, Guy Ribes-hez, aki fénykorában a legpatinásabb galériák szakértőit is megtévesztette. Ribes készítette a filmben feltűnő festményeket, amelyek között számos eredetiben nem létező kép is található: a hamisító olyan képeket alkotott, amelyek tökéletesen követik Renoir stílusát és témaválasztásait, gyakorlatilag továbbvitte a festő életművét.

A hamisító eredeti karrierjét 1975-ben kezdte, de saját műveire egyáltalán nem volt kereslet, így átállt a jóval kifizetődőbb hamisításra. Ribes 61 évesen bukott le, Renoir mellett Picasso, Chagall és Modigliani munkásságát utánozta mesterien. A három év börtön után földönfutóvá vált, így Bourdos megkeresése megváltás volt számára – ráadásul immár legális keretek között folytathatta azt a munkát, amiért eredetileg elítélték.

A már mozikban látható film Renoir utolsó, dél-franciaországi Cagnes-sur-Mer-ben töltött éveiben játszódik. A mester első világháború idején, 1915-ben ismerkedett meg Andree Heuschlinggel, később ismertté vált nevén Catherine Hesslinggel. A hamvas leányzó az utolsó modellje volt – később pedig a fia, a rendező Jean felesége és sztárja lett. Andree jelentette az összekötő kapcsot két generáció meghatározó művészei, az élete alkonyán járó, de még mindig aktívan dolgozó Pierre-Auguste, illetve az akkor még saját egyéniségét kereső Jean között. (Mozinet)

 

2 komment

  1. Ez egy érdekes kérdést vet fel, nevesen a hamisítás, hogy mikortól és pontosan milyen témakörre mondhatjuk azt, hogy ez hamisítás. Mert nézzük csak az “életműveket”. James Bond. Esetleg a Star Wars. Később talán Indiana Jones és megannyi film, könyv és ötlet. Az eredeti alkotók meghalnak (vagy kilépnek-elfáradnak-eladnak), de a cuccok tovább élnek és folytatódnak.
    Vajon az ember, aki képes folytatni Renoir munkásságát, miért hamisító – amikor mindössze a mester ecsetvonásait, stílusát utánozza – elképesztő pontossággal? amennyiben nem a már meglévő műveket festi meg újra, hanem “továbbgondolja” a munkásságot, én inkább zseninek mondanám, mintsem hamisítónak. James Bond marha szar újabb felbukkanásainál sem mondogatjuk, hogy azokat nem Fleming írta – tehát hamisítványok. Elfogadjuk, hogy a “franchise” megy tovább. Vajon miért nem fogadható ez el egy-egy ilyen téren is, mikor festők, írók vagy zeneszerzők életművét képes valaki tovább művelni, hasonló vagy esetleg még jobb stílusban?

    Egyébként, mielőtt még vád érne, értettem a cikket és tisztában vagyok vele, hogy a srác előbb hamisított, utána jött rá, hogy több más Renoir-ra jellemző festményt is festhetne.

    • A hamisítás témakörével – bár nem tértem ki rá a kritikában – erőteljesen foglalkozik a Senki többet is. Ez a Renoir-film egyébként a szép fényképezésen és a “becsületes hamisítványokon” kívül egy hatalmas nagy nulla.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *