Starcrash (1979)

George Lucas 1977-ben tette le az asztalra az első Star Warst, amely igen-igen magasra tette a mércét a trükktechnika és a szórakoztatás terén. Két évre rá érkezett Luigi Cozzi a Starcrash-sel, amelyről hiába is próbálnák lemosni, hogy a Csillagok háborúja ihlette, sőt mi több inkább annak koppintása. Ha a két művet egymás mellé pakolnánk, érezhető, hogy ég és föld a különbség, Ed Wood viszont megnyalta volna mind a tíz ujját, ha egyszer ilyen filmet tudott volna összerántani. Cozzi váltig állítja, hogy ő biza nem látta Lucas rendezését, csak a regényt olvasta. Így érhető, hogy miért szántják a világűrt hatalmas cirkálók és még egy fénykard is előkerül. A derék rendező nem rakhatta bele a filmbe az összes elképzelését, mivel arra kényszerült, hogy átírja a forgatókönyvet, a producerek fejében ugyanis teljesen más zakatolt.

Mi sem természetesebb, minthogy a jövőben a nagyon gonosz Zarth Arn Gróf és a jóságos Császár között dúl a háború. Stella egy ismert űrbéli csempész, aki Aktonnal együtt folyamatosan menekül az űrrendőrség elől, de lelkesedésük és pozitív hozzáállásuk soha nem csappan meg, még akkor sem, amikor elég nagy az esélye annak, hogy szétessen alattuk a „járgányuk”. Azonban a sors úgy hozza, hogy pont nekik kell végrehajtaniuk egy igen fontos küldetést: eltűnt a Császár szeretett fia, meg kell találniuk, minél előbb. Ja, és ha már úgy alakul, akkor a szupertitkos, nagyon erős fegyvert is meg kellene semmisíteni, ami felettébb rossz lenne, ha a gonosz be tudná vetni. Stella fogja magát és keresztülsuhan a galaxison, legyőzve az összes akadályt, mellette ott áll Elle, az android és Akton, no meg persze a Császár fia, Simon ölelő karjaiba belevetheti magát.

Caroline Munro a B filmek koronázatlan szépséges hősnője, aki jó ha egy minőségi produkcióban vállalt szerepet. A Kém, aki szeretett engem James Bond opuszban tündökölhetett és ha minden igaz ő volt az első nő, akit a címszereplő megölt a franchise-ban. Munro kisasszonynak a szeme sem rebbent, mikor kiderült, hogy a Starcrash játékidejének nagy részét szinte bikiniben kell végignyomnia, úgy néz ki, mintha éppen akkor érkezett volna egy férfimagazin fotózásról. Marjoe Gortner játssza Stella hű társát, aki első ránézésre tiszta David Hasselhoff és mellesleg fénykardja is van. Egy idő után azt betoppan maga The Hoff is, aki még évekre volt attól, hogy bepattanjon a fekete csodajárgányba és életeket mentsen a napsütötte tengerparton. Meg kell állapítani, hogy a frizurájában nem sok változás történt az ezt követő évek alatt.

A trükkök/effektek totálisan olcsónak tűnnek, mintha az űrben száguldozó közlekedési eszközök esetében LEGO-val építették volna meg a szerkezetet, többször pedig karácsonyfadíszeket vélhetünk felfedezni. Próbálták mozgalmassá tenni a produkciót, ennek érdekében bevetettek mindent a lézerpisztollyal való lövöldözéstől kezdve a menekülésen át az ősemberekig. Khm, nos igen, akad egy-két leküzdendő akadály, ami láttán erősen csóválhatjuk a fejünket. Űramazonokkal küzdhetnek meg hőseink, az egyik bolygót pedig ősember kinézetű fickók védik. Bevetik a jó öreg stop-motion technikát is, amelyről Ray Harryhausen juthat eszünkbe, bár azért a 70-es évek végére (és a Star Trek árnyékában) illett volna jobban odatenniük magukat.

A Starcrash-en egyértelműen látszik a pénz hiánya, a színész játékra pedig azért nem lehet semmit mondani, mert nincs. Talán ezért sem öltöztették túl Munro-t, hogy a nagyobb hézagokról, problémákról elterelje a figyelmet. Egy biztos, a fiatalabb közönség erotikus fantáziálgatásaihoz tökéletes. Valahogy teljesen gyermetegnek és infantilisnek tűnik az egész, de megvan a maga bája és veszettül elszórakoztatja az embert. Olykor fel lehet nevetni a megoldásain, de teljesen ártalmatlan produkció. Titpikusan olyan film, amelynek ha az első percein túljut az ember és elkapta a „ritmust”, akkor a végéig élvezni fogja. A Darth Vader kinézetű fekete (csöppet hülyének tűnő) robot/android pedig csak javít az összképen. Amerikában vajon ki népszerűsítette? Roger Corman. Passzol munkásságába.