Árvaház (El orfanato, 2007)

2 napja szó volt róla, hogy elkészítik az Árvaház amcsi remake-jét. Ígértem róla kritikát, ami abból a szempontból lehet érdekes, hogy aki annak idején nem látta a moziban ezt a filmet, érdemes beszereznie. Nálam 9/10-es volt a film.

Laura (Belén Rueda) 37 évesen dönt úgy, hogy visszatér gyermekkora otthonába, egy árvaházba. Vele költözik férje, Carlos és gyermekük, Simón.
A házat felújítják, és mivel – ki tudja, miért(!) – már régen nem funkcionál árvaházként, kerti partival egybekötött megnyitóval próbálnak neki újra bizalmat és lakókat szerezni.
Csakhogy a parti rosszul sül el, Laura és Simón csúnyán összevesznek, hazugságokon és elhallgatásokon, titkokon és bizalmon, aztán a kisfiú elfut, az anyja meg utána, de nem éri utol, sőt, örökre elveszíti…

“Csak az a kérdés, meddig hajlandó elmenni a gyermekéért.”

A fenti mondatot egy médium (Geraldine Chaplin) mondja a gyermekét 9 hónapja kereső Laurának arra válaszolva, hogy visszakaphatja-e Simónt valaha is. A médiumra pedig azért van szükség, mert Laura érzi gyermeke és annak korábbi, titokzatos, képzeletbeli játszótársa jelenlétét a házban, és hinni akarása a végső társadalmi és pszichés akadályokon is áttaszítja.

Simón nem édes gyermek, hanem fogadott, ráadásul beteg is, a napjai meg vannak számlálva. Amikor ez kiderül, akkor sejthetünk meg valamit Laura küldetésttudatából, ami talán lelkiismeret-furdalásából ered, amiért őt kimentették 7 éves kora környékén az árvaházból.

Gyermek, titok, játék/küldetés, túlvilág, médium, szimbólumok (9 hónap, kulcs, út, tenger, barlang stb.), félelmek és bátorságpróba… ezek a motívumok mind-mind azt bizonyítják, hogy a mexikói zseni, Guillermo del Toro nem csak reklámfogás volt a filmplakátokon, hanem valóban kreatív munkát végzett a színfalak mögött, immáron “csak” producerként. Az intelligens művészhorror mesterének jelenléte a kópia minden celluloiddarabkájából árad, nem is értem, miért volt szükség a rendezőre.

A színésznő jelenléte annál plasztikusabb: isteni tehetséggel tölti fel a kissé egydimenziós karaktert élettel, múlttal, hússal-vérrel, olyan makaccsággal és erővel, ami az utóbbi időkben divatos anyatigris szerepeket (pl. Jodie Foster – Légcsavar vagy Pánikszoba) is simán überelni tudja. A karakter szó szerint erősebb minden másnál, amit valaha filmvásznon láthattunk, hiszen valóban képes a legvégsőkig elmenni, hogy visszakapja a fiát.

Átmehetne a film az antik eposzok modern feldolgozásába, ha csak a primér történéseket néznénk: az anya pokolra száll a gyermekéért. Mivel azonban tökéletesen kidolgozott pszichológiai kórkép érződik a sztori mögött (amit elég egyetlen flashback-kel, és pár rövid dialógussal felszínre hozni), valóban intelligens és elgondolkodtató alkotás lesz, nem csak egy ijesztgetős parafilm.

Hogy valóban vannak/voltak-e valaha is kísértetek a házban, soha nem tudjuk meg. Habitusunktól függően, a film közben, vagy a moziból kilépve és sommázva a látottakat, felmerülhet bennünk annak totálisan kettős értelmezhetősége. Hogy melyiket választjuk, az pusztán hit kérdése, és ezzel az eszközzel az alkotók a nézőre is kiterjesztik a főhős kálváriáját: attól a ponttól kezdi megtalálni az utat a fiához, amikor hinni kezd.  A készítők tartogattak ugyan egy amolyan Hatodik érzék jellegű csavart a film végére, de ez is inkább csak erősíti a kételyeinket.

Borzongató végignézni, hogyan teljesíti be valaki a sorsát, hogyan áll vissza mégis a rend a világba. A borzalmas vég paradox módon hoz enyhülést, megmutatja, hogy nincs más fontosabb, csak a család és az elfogadás. A kettő pedig, itt és most, ugyanaz.

http://www.imdb.com/title/tt0464141/