FilmDROID

Mindenkinek eljön az a bizonyos pillanat az életében, mikor felvetődik a „Mi lett volna?” kérdés. Hányatott életünk során nem egyszer merenghetünk el szórakozottan ezen és temérdek esetben rajzolódhat képzeletbeli kérdőjel a fejünk felé, mikor egyes pillanatok felrémlenek szemünk előtt és úgy érezzük talán a másik utat kellett volna választani.. Választ azonban nem igazán kapunk gondolatbeli kérdésünkre, mivel nem történt meg az adott dolog, máshogyan döntöttünk, a végeredményt csak sejthetjük, pár esetben még biztosra is vennék a végkifejletet. Akad néhány produkció melynek során a főhős hőn áhított vágya a múlt egy adott pontjára való visszatérés, vagy felnőtt akarna lenni, esetleg mással testet cserélne és ez az óhaja valóra válik. Ilyen alkotásokkal nem vagyunk elkényeztetve túlságosan, utoljára a Hirtelen 30-ban fordul elő olyan, hogy a főszereplő kora (számára) váratlanul megváltozott, bár ott az időben is előreszaladtunk pár évvel.

Olvasd tovább →

Rózsaszín párduc 2 (Pink Panther 2): Szomorú, de nem láttam a régi Rózsaszín párduc filmeket, remélem egyszer majd terítékre kerülnek. Azt viszont tudom, hogy egész jól indult a széria, ami a végére kifulladt és sokan a szánalmas szót használják az utolsó részekkel kapcsolatban.

Jacques Clouseau felügyeli figurája azonban nem porosodott sokáig, Steve Martin bújhatott a karter bőrébe. A remake nekem speciel bejött, hangosan hahotáztam pár jeleneten. Az ügyefogyot, fura logikával megáldott felügyelő kalandjai pedig idén folytatódtak. A Tornádó nevezetű hírhedt rabló eltulajdonít néhány értékes ereklyét a világ egyes pontjairól, utoljára Franciaországban teszi tiszteletét és a csodálatos, rózsaszín gyémántot is megszerzi. Egy nemzetközi nyomozócsapat jön létre, amiben Clouseau is helyet kap, az ellopott cuccok és a veszélyes bandita nyomába szegődnek.

A második felvonás nem üti meg az első részt, sok olyan poén akad, ami nem talál, akad persze azért néhány igen jól sikerült vicces jelenet. Az egyik legnagyobb baj, hogy nagyon nyomatják az előző részben bevált humorforrásokat, amelyeken már nem lehet vigyorogni.

Steve Martin jól hozza ismét a szerepet, a többiek viszont teljesen a háttérben maradnak, inkább csak a töltelék szerep jut nekik. 60 %-ot adnék a filmre, harmadik rész szerintem nem várható, mivel nagyot bukott.

Nothing but the Truth: Rachel Armstrong (Kate Beckinsale) újságírót alakít, aki leleplező cikket ír egy CIA tagról. A forrását viszont nem fedi fel, ezért bíróság elé citálják, ugyanis az már nemzetbiztonsági ügy kategóriába tartozik, ha valaki felfedi egy ügynök kilétét. Dubois (Matt Dillon) ügyész pedig nem az a fajta, aki egy ügyet félvállról vesz, ezért a védelemnek fel kell kötnie a gatyamadzagot.

Nem láttam még olyan filmet (vagy most nem ugrik be hirtelen), ahol a főhőst csak azért citálnak bíróság elé és azért csuknak le, mert nem hajlandó a forrása nevét felfedni. Feszült, izgalmas alkotást lehetett volna készíteni a témából, de ezek egyike sem lelhető fel a produkcióban, viszont legalább a végeredmény korrektnek nevezhető. Van némi igazság is benne, a médiát csak az éppen aktuális ügyek foglalkoztatják, fél év múlva már nem emlékszik senki az adott esetre, nem írnak róla az újságok, de a bíróság, az ügyész nem felejt, az ügy ott még tovább él.

A színészek közül Dillon az, aki kiemelkedik, higgadt stílusa és a jóságos, segítőkész, barátkozni akaró álcája mögött ott lapul a kemény, kíméletlen vadász. Noah Wyle kivételesen nem doktort vagy kalandort játszik, hanem az újság aggódó ügyvédjét, ezzel a szereppel is elbírt.

60 %-os a film részemről.