Delta Kommandó (The Delta Force, 1986)

Gyerekkorom egyik kedvenc akcióhőse Chuck Norris volt, mindig öröm volt, ha a közeli VICO videótékába új filmje érkezett. Tavaly lehetőségem volt rá, hogy újranézzem az egyik klasszikusát, az Ütközetben eltűnt első részét. Fél óra múlva azonban kikapcsoltam, mivel sok dolog nevetségesnek hatott, az akció is elég tré volt, inkább nem erőltettem, jobb az, ha továbbra is szépen él Norris emléke bennem. A minap viszont a Delta kommandót vettem elő, ebben csak egy vicces dolog volt, az pedig Lee Marvin szemöldöke. Szinte már vártam, hogy a nem létező bajsza helyett ezt a túlméretezett szőrzetet pödri meg.

A Delta kommandó a legjobb eszköz a terroristák ellen, a film elején viszont a küldetésük komoly kudarcba fullad, Scott McCoy (Norris) pedig úgy határoz elég volt, kilép az egységtől, inkább nyugiban folytatja életét. Egyszer azonban eltérítenek egy amerikai utasszállító gépet, az Elnök pedig mozgósítja a profikat, a deltásokat, amihez McCoy ismét csatlakozik, aki a tévéből értesül a történtekről. Jó pár hasonló alkotásban ilyenkor még elhúzzák kicsit a filmet, mert a főhős rágódik, ül az ágyán és rágja az öklét, nem tudja mit csináljon vagy a feleségével veszekszik pár percet. Szerencsére itt ilyen nincs, szakállas emberünk nem gondolkodik, csak egyszerűen otthagyja a kajáját, megy menteni.

Lee Marvin utolsó szerepe volt a Delta kommandó, a több évtizedes filmes tapasztalat állt mögötte ekkor, megerőltetni nem kellett magát túlzottan, felvette a többiek által is használt, kemény, érzelemmentes arcot. Akad még pár ismert figura. Robert Vaughnnak nem sok jut, csak ül egy asztalnál egyenruhában és telefonál, George Kennedy pedig aggódó arcú papot játszik. Steve James-et pedig Norris és Michael Dudikoff alkotásaiból ismerhetjük leginkább, a főhős mellett pár kemény pofont és rúgást, esetleg töltényt ő is kioszt. Robert Fostert pedig az egyik terroristát személyesíti meg.

Norris természetesen most is megmutatja ki az ász. A.többi kommandós általában hárman vagy négyen nyomul előre, de hősünk mindig egyedül akciózik. Már az elején is egymagában fut vissza a lángoló roncsokhoz, egyedül áll azon a poszton, ahonnan a repülőgéphez indulna a túszszabadításra és magányosan ered a terroristák konvoja után. Norris karaktere viszont csak az utolsó fél órában tud igazán domborítani.

A zenéről általában nem szoktam írni, de muszáj megemlítenem Alan Silvestri muzsikáját, azt hiszem mihamarabb be fogom szerezni. 100 %-osan illik a produkcióhoz, bizony ilyesminek kéne szólnia a toborzóbázisokon is, talán könnyebben jönnének az újoncok is.

A film első felében gyakorlatilag a repülőt üldözik, próbálják kiötleni miképp szabadítsák ki a túszokat, majd egy óra után a kommandó végre szóhoz tud jutni, mert a gonosz arabok (Jeges számát hallottátok már?) már a a földön tevékenykednek, így a csapat gyorsan be is suhan a bázisukra homokfutókkal és motorokkal. Az alkotás gyakorlatilag másfél óráig akciómentesen telik, mégsem válik unalmassá vagy vontatottá. Az utolsó 30 percben aztán végre elkezdődik a durrogtatás, ami annak ellenére élvezhető és élvezetes, hogy nem rángatják a kamerát őrült módon. Norris pedig megkapja a magánszámát, rakétás motorral ered a főgenyó nyomába, akiknek csak itt, azaz elég későn esik le a tantusz, hogy ezzel az emberrel nem jó kekeckedni.

Aki egy klasszikus, retro akcióra vágyik, annak bátran ajánlom ezt a produkciót. Azt hiszem ezek után jöhet az U.S.A. invázió.