Doctor Strange

Amikor az arrogancia menti meg a világot

Doktor Stephen Strange (Benedict Cumberbatch) bámulatosan kiváló New York-i idegsebész, aki „puszta kézzel“ húzza ki az agyhalottnak nyilvánított beteg agyából a golyót. Még a kollégái is leborulnak nagysága előtt, szakmai irigységet félretéve csodálják, és, ha ő mondja nekik, hogy a páciensük márpedig (még) nem szervdonor, akkor készségesen átengedik neki a vezetést. Apropó vezetés, Strange annyira a rabja a saját dicsfényének, hogy végül Lamborghini Huracánjában szenved horrorbalesetet, ahogy a telefonján fontoskodva vezetés közben távpraktizál.

Amikor felébred, a szomorú valóság fogadja, a kezei ripityára törtek, és hiába operálták a legjobb orvosok (közöttük barátnője Christine Palmer (Rachel MacAdams)), ahogy a magyar közmondás tartja, szarból nem lehet várat építeni, esélye sincs rá, hogy az agyon toldott-foldott, ideghalott kezével újra műteni tudjon. Senki nem akarja, hogy olyan sebész turkáljon a neocortexében, akinek remeg a keze, ugye. 

Terapeutája azzal vigasztalja, hogy egyszer, egyetlen egyszer látott már egy ilyesfajta orvosi csodát. Volt egy krapek, aki keresztbe lebénult, aztán egyszercsak nem jött többé a gyógytornára, ő azt hitte róla, ki is nyírta magát, aztán egy nap makkegészségesen szembeszambázott vele az utcán. Strange persze kiröhögi. Hetek-hónapok telnek, Strange éppen kirúgja a barátnőjét, mert jogos sajnálkozást lát a szemében, és már éppen feladná, amikor megjön a terapeuta levele, benne az említett krapek orvosi aktája.

Ebbe az utolsó szálba kapaszkodva végül a megmaradt fillérein Katmanduba utazik, ahol egy Kamar-Taj nevű helyen bevezetést nyer bizonyos ősi titkokba, miszerint más világok, alternatív dimenziók léteznek, meg még megannyi más dolog, ami az egyszer halandó elől rejtve marad. A vezetője The Ancient One (Tilda Swinton) lesz, a Föld legfőbb, legősibb varázslója, aki üdvözlésként egy jól irányzott kung-fu mozdulattal kiüti Strange asztráltestét a porhüvelyéből… kapcsolatuk a film végéig hm, enyhén ambivalens marad.

Némi tanulás (könnyen megy neki, mert fotografikus memóriája van) és egy kis gyakorlás után Strange ott tart, hogy dimenziókapukat tud nyitni, virtuális valóságot tud varázsolni, vagy éppen az idővel játszani. Eltelik pár hónap, Strange hihetetlenül gyorsan halad a varázslósdiban, de „kiképzése“ még távolról nincs készen, amikor hirtelen a nyakába szakad a világ megmentésének dilemmája. Azaz a viszonylag hosszú bevezetés után, hirtelen vált ritmust a film, megjelenik a főgonosz Kaecilius (Mads Mikkelsen) képében, és itt kezdődik a néző dilemmája (legalábbis szerintem nem leszek ezzel egyedül), avagy: kinek drukkoljunk.

A gonosz ugyanis szimpatikus. Mikkelsen zseniális színész, a bugyuta karakter sebzettségéből, titokzatosságából és erejéből egy olyanfajta méltósággal teli jelenlétet hozott ki, ami a film legerősebb pillanatait kölcsönzi. Cumberbatch is vitán felül emberfeletti teljesítményt nyújt, ő is irigyelhetővé és vonzóvá teszi a karakterét (szerethetővé nem), szinte lubickol a seggfej szerepében, jutalomjátékot nyújt a javából. Senki másnak nem állt volna ennyire jól ez a terep. Nagyon jó őt nézni a vásznon, mégha általában bizsereg is a tenyerünk… Swinton is finom érzékkel „játszik a keze alá“ a vásznon – karaktere is megköveteli, de magának a színésznek az alázata is jól kirajzolódik abban és ahogy a háttérbe (Cumberbatch és az egész Marvel-univerzum mögé) vonul.

A film megalátványos, néha nekem már sok is volt a jóból, biztosan sokan leírták már, mert ordít a hasonlóság, hogy vizuálisan a Mátrix és az Eredet szerelemgyereke, csak még örültebb tempóban, kevésbé jó zenékkel. Kár, hogy az említett filmek mélységeit meg sem próbálja közelíteni, a sztori mögötti mondanivaló halványlila, az a bizonyos plusz, amit egy jó mozi definíció szerint adni tud, az itt hajszálvékony, a poénok pedig harmatgyengék.

Nem vagyok avatott a Marvel dolgaiban, talán ezért nem értem, hogy ha ilyen kaliberű színészeket meg tudtak nyerni (érzésem szerint egyikük sincs a legkevésbé sem rászorulva sem a hírnévre, sem a pénzre), ilyen döbbenetes összeget ráköltöttek a CGI-ra, akkor miért nem tudtak egy jófajta angol humoristát és egy jobb forgatókönyvírót szerződtetni. És még egy utolsó személyes megjegyzés, tudom, egyéni szocprobléma, de nekem rendszerint istenesen megfájdul a fejem a 3D-től, pedig nem vagyok egy fejfájós típus. Én nagyon szívesen kihagynám a 3D-t, főleg, hogy anélkül is veszett jó a „grafikája.“

Bárhogy és bármit is kalkulált (rosszul) a Marvel, összességében elmondhatjuk viszont, hogy: emberek, hurrá, hurrá, szerencsére megoldódott a Nagy Szuperhős Hiány, van egy új szuperhősünk.

A filmet Marvel- és szuperhős-rajongóknak ajánlanám, és azoknak, akik könnyed kikapcsolódásra vágynak a popcornjuk mellé. A két óra játékidő hamar elrepül, utána sincs sok mindent megvitatni a közeli pubban, mert nem maradnak megválaszolatlan kérdések.

imdb: 8,0