Bobcat Goldthwait

Bekapcsolom a tévét és valaki éppen égeti magát az egyik tehetségkutató műsorban. Híres akar lenni, az sem zavarja, hogy nem tud énekelni, nincs önkritikája, de ha szerencséje van a későbbiek folyamán újra megcsillogtatja „tudását”, nem zavarja, hogy kiröhögik az emberek. Mindent a 15 perc hírnévért. Egy másik csatornán IQ-betyár emberek mutogatják hétköznapjukat egyes reality műsor keretén belül, ennek láttán egyre kevesebben temetik tenyerükbe arcukat, ám minél többen szeretnének a képernyőn látható celebekké válni. Szórakoztatás felsőfokon, az igényszintet szépen lenyomták és sajnos olyan emberek lépnek elő példaképpé, akik meg sem érdemlik. Nem az a veszélyes, ha Chuck Norris éppen a vietkongokat tizedeli, hanem a mostanság látható showműsorok és realityshow-k, ahol azt próbálják megmondani, hogy ki legyél. Feldühödtél már úgy ezeken, hogy azon ábrándoztál bárcsak lelőhetnél egyet-kettőt közülük. Franknek is elege van a televízióból áradó mocsokból, elege van a köcsög szomszédaiból és a munkatársaiból, akik előszeretettel trécselnek az előző esti szórakoztató adásról. Miután kirúgják és agydaganatot állapítanak meg nála úgy dönt, hogy öngyilkossága előtt még végrehajt egy jó cselekedetet: kinyír egy realitysztárt. Az esetnek szemtanúja lesz egy antiszociális lány, aki egyetért Frankkel, csatlakozik hozzá, hogy együtt rázzák gatyába ezt a csúf világot. Bobcat Goldthwait nagyon meg akarja mondani a tutit, ami végső kristálytisztán érthető, bemutatja, hogy mit akarnak rád kényszeríteni, hogy mi a rossz és mi a jó, mit szeressünk és mit ne. Ám a derék alkotó mit hagy ki a számításból? Kötelező néznünk a tévét? Nem. Viszont a történet nem lenne rossz, az alapötlet remek, szépen fel van vezetve, de hamar elfogy a kreativitás és nehézkesen haladunk előre. A második fele már nem az igazi, nem volt elég ötlet egy teljes filmre. Nem tud újat mondani, csak végül csak annyit tudunk mondani, hogy sajnos a felszínt kapargatja. Érhető, hogy mit akart volna lenni, de csak egy nézhető Született gyilkosok-Összeomlás egyveleg lett belőle. Joel Murray jól hozza a bekattant figurát, Frank a tettei ellenére sem nyeri el ellenszenvünket, végig szimpatikus marad. Tara Lynne Barr alakítja segítőjét, a karakter kissé hasonlít az Ellen Page által megformált pszicho csajhoz a Superből. A morbid humorral is spóroltak, könnyedén elbírt volna a film ebből többet, esetleg hagyni a fekete humort és egy komolyabb alkotást készíthettek volna. 60 %-nál többet nem tudok adni rá.