FilmDROID

Eklektikus depresszív agyrém.
Miike Takashi 2004-es összevisszasága, mely bővelkedik filozófiai kérdésekben és töménytelen gyilkolásban. Nagyon nem az én világom, tulajdonképpen csak az első óra után kezdtem érteni hogy miről van szó, nagyon bonyolult film. Izo, a szuperharcos nagyon berágott és bosszút akar állni, szinte senki sem marad életben azok közül akikkel összetalálkozik. Nem menekül még a saját anyja sem, de előtte még jól megszexeli az emberiség anyját, aztán folytatja a pusztítást. Izo-t minden lehetséges eszközzel próbálják megölni, de nem sikerül. Baromi dühítő hogy lenyilazzák, késelik, kardozzák, nundzsakuzzák, bézbólütővel verik szét, lapáttal, ásóval, pisztollyal, lándzsával, UZI-ból több tárat is kap, és semmi nem állítja meg, ő egy Izominátor, sebezhető, de megölni senki nem tudja. Bíztam is nagyon Bob Sapp-ben, de hiába, Izo kettészedte, mint egy Kinder-tojást.
Azonban voltak olyan részek, melyek kifejezetten tetszettek, nem a látvány, sem a mondanivaló, csupán a hangok. Volt egy fickó, egy banda feje, aki simán megkapja tőlem a japán Vito Corleone címet, mert totál olyan volt, nagyot is nevettem rajta és vissza is tekertem, mert ilyet nem minden nap hall az ember.
Az Izo-t alakító  Nakayama Kazuya eszméletlen gyengén játszik, nyomát sem láttam Izo világfájdalmának, inkább volt szánalmas, mint könyörtelen gyilkos.
Kitano Takeshi is szerepel egy picikét, de nem tudom minek, az egyetlen, aki hozza a szerepet, az az Istent játszó Matsuda Ryuhei (Tabu, Nana), aki úgy formálja meg a karaktert, hogy elhiszem róla hogy ő isten. A nyakában a kígyó persze szimbolikus, ezt díjazom is és még pár olyan mozzanatot a filmből, amire rájöttem, de azt kell hogy mondjam, hogy ezt a múvít csak művészlelkek nézzék meg, ők bizonyára érteni fogják teljes egészében.

Előzetes

És hogy megspóroljatok 128 percnyi betonkemény vérengzést, nézzük hogyan intézi el Izo-t Isten. Zseniális.