Röviden: Ronal the Barbarian (2011)

Conant felesleges bemutatni, ismeri mindenki az erőtől duzzadó barbárt. Olvasott róla, látta az Arnold Schwarzenegger vagy a Jason Momoma-féle filmverziót. Esetleg már formában találkozott a közkedvelt barbárral, elképzelhető, hogy nevethetett is rajta, hiszen itthon egy-két Konyak regényben bambulhatott és baromkodhatott. Valószínűleg nem Stone & Caldwell & Rascal paródiája volt az első és bizonyára nem is az utolsó, de a legutóbbit a dánok hozták össze. Egy bátor harcos, Crane szembeszállt az embereket elnyomó démonnal, habár legyőzte, ám halálos sebet kapott, kiömló vérét itta a nép, ezáltal kegyetlenül megerősödtek. Így születtek a barbárok, akik könnyedén tépik szét a vastag ABC-t és lazán szétfejelnek bármilyen követ. Olyan erővel bírnak, mint Obelix, aki kiskorában belesett a varázsfőzetes üstbe. Egyetlen gyenge legény van köztük, Ronal, aki nem csak töpszli, de eléggé csenevész. Mégis neki kell megmenteni bajtársait, mikor egy bulizós este lecsap rájuk a gonosz. A Ronal, a barbár cselekménye úgy halad előre, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.. Hősünknek sikerül egy-két harcostársat szereznie, segedelmükkel könnyebben jut el a célig, közben még sikerül becsajoznia (valamennyire). Akadnak itt hahotázós, térdcsapkodós poénok, de ugyanakkor több is félremegy, illetve alapvetően nem tett jót az animációs filmnek a sok-sok meleg poén. Természetesen Conan kifigurázása adja magát az efféle humort, hiszen a karakterek nagy része ágyékkötőben flangál és el lehet sütni ezt-azt, sőt még az elfek is megkapják a magukét, de nem sikerült kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mindenesetre ügyesen kiforgat néhány sztereotípiát és kardos-szandálos közhelyet. Az animáció ugyan nem üti meg a hollywoodi szuperprodukciók minőségét, de azért több, mint elfogadható. 55 %