Köntörfalak, a járható út

Monday küldte be a Köntörfalak kritikáját, köszönet érte.

Közhely, hogy a magyar filmgyártás mint olyan a bájosnak cseppet sem nevezhető varangyos béka feneke alatt sínylődik évek óta. Az ember csak ül, néz, mint a moziban, és a feje búbját vakargatja. Nem érti, miért téblábolnak színészeink a kamera előtt, és miért várnak olajozásra párbeszédeik. Miért az unalomig kivasalt arcok. Miért a hivalkodó disznóbaszás (a művészet nevében), a szinglilét ismételt szájbarágása, a gyomor/forgató/könyvek, meg a besült bombaslágerek. Az ember ott tart, hogy ha igényes darabot akar nézni, akkor marad a dán, a svéd, a francia, a spanyol, a német, vagy a független amerikai. Ám a Filmszemle apropóján mégiscsak összefut egy jó magyar filmmel. Ez pedig a Köntörfalak című, Dyga Zsombor rendezésében.

Egy hamisítatlan kamaradrámáról van szó, lényegében három színésszel és egy belvárosi ház puccos művészlakásával. Budapesten járunk, de tulajdonképpen lehetnénk bárhol a világon. Végre. Egy film, amely nem akar görcsösen magyar lenni, el mer rugaszkodni a közép-európaiság fojtogató, kisstílű kozmoszától, és más nagyvárosok magányos lakóit is képes lesz megszólítani New Yorktól Tokióig. Adott egy nő (Tompos Kátya) és egy férfi (Elek Ferenc), akik egy félresikerült randi ellenére sem tudnak elszakadni egymástól; a kettejük között szövődő fonálhalmazt pedig a nő testvére (Rába Roland) tovább gyarapítja, ugyanakkor saját magát is egyre jobban belegubancolja. Három ember egy lakásban, néha kint a tetőn, de elsősorban: egymás életében. A türelmes, jól átgondolt történetvezetést tökéletesen kiegészíti mindaz, ami miatt filmet kapunk, nem pedig színházi közvetítést: a sejtelmes szürke-sárga alaptónus, az ablaküvegen felbukkanó szellemképek, a szereplők legapróbb rezdüléseit is pártatlanul dokumentáló fényképezés, valamint a kiváló zenei aláfestés (vö. The Uptown Felaz). Dyga Zsombor filmjének hangulata van: szép példáját adja a huszonegyedik század celluloidra nyomott impresszionizmusának.

A rendező által felvázolt utat a színészek hitelesen járják végig, ennek köszönhetően olyan magyar filmet láthatunk, amelynek szereplői nem feszengnek a vásznon, nem akarnak többnek látszani annál, mint amik valójában, és egyiküknek sem jut eszébe, hogy szemen köpje a nézőt valami hülye életbölcsességgel. Sajnáljuk Zolit (Elek Ferenc), az anyátlan medvebocsot, aki képes egy béna kardigánban randira menni; utáljuk Gábort (Rába Roland), a fulltapló sznobhuszárt, akinek a hajszerkezete külön tanulmányt érdemelne; és legközelebb mi kísérnénk haza Esztit, a korlátlan mimikájú, tornacipős szomszéd lányt, aki a saját bátyját is képes legecigörényezni, ha a tisztesség úgy kívánja.

Dyga Zsombor és a Köntörfalak teljes stábja példaértékű munkát végzett; látjuk, elhisszük, hogy van kiút a sötétségből a magyar film számára. Itt tartunk most; kíváncsian várjuk a folytatást.

85 %