0

Beckham / Ronaldo / A Figo-ügy

írta Nikodémus

Beckham (2023) – Fiatalabbak tán már kevéssé emlékeznek rá, de bizony volt idő, amikor egy bizonyos David Beckham volt a futballsztárság abszolút szinonimája. Igen, és a szóösszetételből mindkét tag fontos: a futball és a sztár is. Ezt próbálja kibontani a Netflix legújabb, természetesen definitívnek meg exkluzívnak beharangozott sorozata is, mely szűk öt órában veszi végig a londoni kis lakásból induló, Manchestert, Madridot, majd Amerikát megjárt labdarúgó pályafutását. Nagy meglepetésekre nem kell számítanunk: a doksi tisztes odafigyeléssel mesél a szerény kezdetekről, Sir Alex Ferguson kvázi-apafigurájáról (no meg a nagy összeveszésről is azzal a stoplissal, persze), a madridi karrierről és a válogatottbeli hullámvasút sem marad ki. A főhős mosolyogva mesél a kanapéról, és olyan jól adja, hogy elhiszem neki a munkásfiú/egyszerűsrác-imidzset. Feleségéről ugyanezt már kevésbé tudom elmondani, s amilyen hamisan csengenek az ő szavai, úgy növekszik bennem fokozatosan egy más, mélyebb hamisság-érzés. Az, hogy ez egy tökéletesre berendezett ál-élet, amiben nincs helye semmilyen légypiszoknak. Az egyetlen necces esetet (tudniillik, megcsalta-e valaha hősünk a feleségét) is elmaszatolják, a záró idill pedig tényleg azt illusztrálja, hogy Beckham nemcsak főszereplője, hanem producere is volt önmaga szoborállításának.

Olvasd tovább

0

Megfojtott virágok – A kulisszák mögött

A huszadik század fordulóján az olaj mesés vagyont hozott az oszázs törzs tagjainak, szinte egyik pillanatról a másikra valóságos krőzusok lettek. Az őslakosok pénze azonnal felkeltette a fehér nyerészkedők figyelmét, akik kezdetben megtévesztéssel, zsarolással és lopással próbálták őket megrövidíteni, majd gyilkossághoz folyamodtak. A Megfojtott virágok megtörtént eseményeken alapuló nagyszabású vadnyugati bűneposz, amelyet egy különös szerelem fénytörésében ismerhetünk meg: Ernest Buckhart (Leonardo DiCaprio) és Mollie Kyle (Lily Gladstone) kapcsolatában az igaz szenvedély a legsötétebb árulással fonódott össze. A film további főszereplői Robert De Niro és Jesse Plemons, rendezője az Oscar-díjas Martin Scorsese, a forgatókönyvet Eric Roth és Scorsese írták David Grann bestselleréből.

Olvasd tovább

0

Oppenheimer

írta Nikodémus

Christopher Nolan visszatért. Absztrakcióktól az emberhez, konstrukciótól a történethez, elmejátéktól a lélek rejtelmeihez. Na jó, ez így talán kissé fellengzős, de számomra úgy tűnik, tényleg ez történhetett: két kísérletezőbb film (Dunkirk, Tenet) és egy stúdióváltás után újra egy ember kezdte érdekelni Hollywood manapság talán legnagyobb vászonra festő szerzői filmesét. Az Oppenheimer megragadó portréja egy kivételes intellektusú, érzékeny lelkiismeretű fizikusnak, aki többedmagával szó szerint és átvitt értelemben is felforgatta a világot. És közben valahogyan megpróbált normális maradni.

Olvasd tovább

0

Duplainterjú: Jeanne du Barry – A szerető

Az egész világ nagyon várta Johnny Depp visszatérését. A 76. cannes-i filmfesztiválon debütált a Jeanne du Barry – A szerető, amit a közönség vastapssal és ovációval fogadott. A hétperces tapsvihar a színészt is könnyekig hatotta. Október 12-én pedig a magyar mozikba is megérkezik a Madamme du Barry és XV. Lajos király kapcsolatának története. A film rendezője, Maïwenn és a film főszereplője, Johnny Depp exkluzív interjúban mesélt a forgatásról, a szerepeikről, a stábról és a forgatáson szerzett tapasztalataikról.

Olvasd tovább

0

Könyvajánló – Hamvak és gyémántok

írta Nikodémus

Enciklopédikus, főhőséhez méltó súlyú, jelentős monográfia jelent meg nemrég a kortárs lengyel film legnagyobb rendezőjéről, Andrzej Wajdáról, aki pályája során úgy tudott mindvégig nemzetének élő lelkiismerete maradni, hogy sosem tévesztette szem elől az igazságot.

Emlékszem, tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire ülök be a vidéki megyeszékhely művészmozijának kistermébe. Estefelé járt, alig érkeztek a vetítésre. Finom ellenállással vártam a filmet: egy baráti nemzet közismert és kanonizált rendezőjének kissé poros alkotására számítottam, amiről már előre tudtam, hogy „illene szeretnem.” Aztán elsötétedés után elkezdődött a film: Andrzej Wajda Vasembere. Már a legelső jelenet eloszlatta minden kétségemet: a gdanski hajógyár sztrájkjának dokumentarista elemekkel tűzdelt fikciós története annyira megragadott, mintha belekerültem volna magába a történelembe. Izzó erejű jelenidejűséget éreztem: a szemem előtt fordul meg a világ, miközben ökölbe szorított kézzel figyelem az elnyomó hatalom és a kisember – hazánkból oly szomorúan ismerős – harcát. S ugyanez a véget nem érő, hol győzelemmel kecsegtető, hol kudarcokkal teli küzdelem dobog Wajda legelementárisabb filmjeinek szívében. Az életmű maga szerteágazó ugyan, vezérfonala mégis a rendező legszemélyesebb dilemmája: hogyan lehet gerincesnek maradni, s egyúttal túlélni ebben a meglehetősen huzatos Közép-Európában.

Olvasd tovább

0

Magyarázat mindenre – A kulisszák mögött

Nyár van Budapesten. A gimnazista Ábelnek (Adonyi-Walsh Gáspár) az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba (Rusznák András). Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon, és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén, és még mindig szerelmes.

Olvasd tovább

0

Barbie

írta Nikodémus

Hosszú évek óta ritkán tapasztalható felhajtás előzte meg az egyszerű játékbabából popkulturális ikonná avanzsált Barbie-ról szóló első nagyjátékfilmet, s Greta Gerwig függetlenfilmes író-rendező nem is hazudtolja meg önmagát: nagyköltségvetésű stúdiófilmtől szokatlan bátorsággal játszadozik el a Barbie-jelenség kulturális ellentmondásaival. Beszól a habos-babos gyerekgiccsnek, a férfiközpontú társadalomnak és a profitéhes nagyvállalatnak, ám kérdés, hogy a nagy ideológiai vita közepette alkotásának marad-e saját személyisége. Érvényeset szól-e végül Barbie?

Olvasd tovább

0

Ki az az Erin Carter? / Vaják – 3. évad / Titkos invázió / Alapítvány – 2. évad

írta Nikodémus

Ki az az Erin Carter? (Who is Erin Carter?) – Valamit tudhat ez a Netflix. Valamit nagyon, ha egy ránézésre tizenkettő-egytucat thriller-sorozatot úgy képes eléd tenni, hogy simán bekajálod, pedig már tudod előre az összes fordulatát. A legújabb őrület ugyanis egy barcelonai tanárnő (Evin Ahmad) állítólag valós alapokon nyugvó története, aki meglepő ügyességgel nyomja le az aktuális bolti tolvajt, és ez felkelti pár ember gyanúját. Miközben Erin kislánya iskolai előmenetelét (no meg a saját életét) próbálja egyben tartani, a szomszéd nyomozó a segítségét kéri, a múlt árnyai pedig lassan előkúsznak a sötét sarkokból… Kár, hogy azok a bizonyos sarkok nem túl sötétek, a szóban forgó nyomozó (Emilio Martin) pedig annyira ostoba, hogy hibát hibára halmozva röpíti hősnőnket a lelepleződés felé. A katalán főváros gyönyörű, a képmutató nagyzolás persze arrafelé is dívik, a szappanoperába (és egyúttal egy ártatlan lány felnövéstörténetébe) ágyazott krimi azonban olyan gyengén van megírva, hogy tényleg előre látható minden fordulat. Ami meg nem, attól meg a fejét fogja a néző: több ponton megmagyarázhatatlan visszakozások és mulatságos véletlenek igazgatják a cselekményt, hogy a feszültség az egekig nőjön. Hőseink menet közben legyőzhetetlen terminátorrá változnak, s ahogy illik, megkapjuk a boldog családi hepiendet is – de csak annyira, hogy az utolsó jelenet előrevetítse: lesz még folytatás. Valamit nagyon tud ez a Netflix.

Olvasd tovább

0

Hullámvölgyben botladozva – Elérkezett a képregényfilmek ezüstkora?

A mozirajongó közönség az idei bemutató-naptárat böngészve különös dologra lehetett figyelmes: Hollywood az előző éveknél sokkal szerényebben adagolja aktuális látványfilmjeit, s azok rendre meg is buknak a mozikban. Elérkezett volna a három évtizede virágzó képregényfilmek első nagy hullámvölgye? Trendek az átalakulóban lévő álomgyárból.

írta Nikodémus

Olvasd tovább

0

Volt egyszer egy nyár (Aftersun)

írta Nikodémus

Lélektani közhely, hogy emlékeinket nem csupán felidézzük, hanem legalább részben újra is alkotjuk őket. Mégis, szilárd meggyőződésünk, hogy emlékeink összessége személyiségünk egyik legszilárdabb régiója, ahol bátran kutathatunk válaszok után. Hogy mennyire törékeny ez az illúzió, arról egy régmúlt nyaralás rendhagyó módon elmesélt története tanúskodik: a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nem csupán egy apa-lánya kapcsolat krónikája, hanem alámerülés az emlékezet mélységes kútjába.

Olvasd tovább

0

Flash – A Villám / Pókember: A pókverzumon át / Transformers: A fenevadak kora

írta Nikodémus

Flash – A Villám (The Flash) – Kevés hollywoodi produkciót húzott annyira az ág is, mint a DC EU leggyorsabb léptű hősének szóló történetét: a Flashpoint Paradox-sztorin alapuló forgatókönyvet többször átírták, rendezők jöttek-mentek (no meg a Covid…), és hát az sem segített, hogy a főszerepet játszó Ezra Miller eléggé látványosan megkattant az utóbbi években. Döcögősen is indul a film: rövid családi idillbe csöppenünk a gyermek Barry Allennel (Miller), aztán következik egy városi-kórházi babamentő akció, hogy bemutassa szuperhősünk hétköznapjait. A magát másodosztályú Liga-tagnak érző Barryt azonban nem hagyja nyugodni egy régi emlék, s közben felfedezi, hogy sebessége nyomán képes utazni az időben. Egy szó mint száz, egy alternatív múltban találja magát saját alternatív (még hülyébb) alteregójával, egy loboncos hajú, már nem praktizáló Batmannel (Michael Keaton) és azzal a dilemmával, hogy megakadályozza-e családja széthullását, vagy elfogadja-e az őt ért tragédiát. A jól megszaggatott (s ezért egyenetlen) forgatókönyv és a kínosan ostoba poénok ellenére a lényeg átszűrődik a filmen: Barry ifjonti hévvel éli meg felszakadó múltbéli traumáját, a reményt annak begyógyítására, majd a fájdalmas elengedést. Miller szívét-lelkét kiteszi, Keaton még mindig nagyon menő és Sasha Calle Karájában is van valami karizmatikus. Sajnos a pocsék CGI és az összecsapott, súlytalan akciófinálé keserű szájízt hagy – azt az érzést, hogy hiába az epilógus nagy drámázása, ennek az univerzumnak már úgyis lőttek.

Olvasd tovább

0

Hadik / Űrpiknik / Hab

írta Nikodémus

Hadik – Bevágtatott hát a mozikba a nemzeti filmgyártás új irányának egyik első példánya, és mint ilyen, hálátlan szerepre van kárhoztatva. Mint ahogy a Vajna-korszak első hírmondóit (épp tíz éve), úgy a Hadikot is túlzott ellenszenv fogadta, ami utólag is rengeteget fog rontani a megítélésén. Pedig Szikora János becsülettel odatette magát, színházi rendezőként ennyi tellett tőle. Nem is itt van a baj, s nem is ott, hogy a magyar huszárlegendárium legdicsőbb hőstettét gyakorlatilag puszta akciófilmként próbálják nekünk eladni. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró valamit nagyon benézhetett, mert hiába a kiváló színészek (Trill Zsolt, Molnár Áron, László Zsolt), az érvényes jellemábrázolás sajnos nem helyettesíthető pár bombasztikus snittel és néhány békés idill-jelenettel. Érezhető, hogy ekkor a kamera is sutább, a jelenetezés is gyengébb: manapság már nem elég egyszerűen bemutatni, hogy a hős harcosok a csaták szünetében csipkelődő haverok, boldog családapák vagy kedélyesen poharazgató bajtársak. A személyes bosszú motívuma ide-oda lengedezik a cselekményvázon, a finálé pedig, tele következetlenséggel, tényleg alaposan lerontja az összképet. A látvány persze rendben van (látszanak a filmre költött milliárdok), a csaták izgalmasak, de még mindig egyetlen érvényes magyar huszárfilmünk van: Sára Sándor 80 huszárja.

Olvasd tovább