0

A víz érintése (The Shape of Water)

írta Minime

Guillermo del Toro legújabb felnőttekhez szóló története a hidegháborús korszakba, az 1960-as évekbe kalauzolja nézőit. A létjogosultság és életösztön, a fenntartások és elfogadások, morbid sztereotípiák és a csend magányosságának meséjében járunk. A hidegháború és az űrverseny Amerikájában, ahol csak az első hely számított, ahol az ember csak a hatalom kiszolgálója, amely a „személyt” csak a kívánt „győzelem” megszerzéséhez vezető út egyik eszközének tekinti. Nem beszélve minden egyéb létezőről.

Olvasd tovább

0

Fekete párduc (Black Panther)

írta Minime

Újabb Marvel-mozi, újabb szuperhős mutathatta meg oroszlán-, bocsánat, párduckarmait. Ezúttal Ryan Coogler rendezésében kapunk ízelítőt a wakandai nemzeti hős és védelmező kalandjaiból, a Fekete Párduc eredettörténetében. A karakter első megjelenése az Amerika Kapitány: Polgárháború moziban, illetve a stáblista utáni jelenetben tette egyértelművé, hogy az MCU újabb karakterrel bővült, és várhatóan szükségeltetik majd számára egy bemutatkozó mozi, amelyben önállóan kerül bemutatásra, mind eredete, mind pedig képességeinek kifinomultabb bemutatása. Nos, a várt film megérkezett a mozikba, és szemlátomást megfelelő illeszkedési pontot is talált a Marvel mindeddig felépített mozis világában.

Olvasd tovább

3

A kocsma közepén – Én, Tonya

írta Nikodémus

A posztmodern hozadéka, hogy a dolgok önazonossága meginog: jelentőségük csökken, marketingértékük növekszik. Így áll a helyzet tények utáni korunkban a sporttal is: eredeti értelme – miszerint test és lélek összhangjára tanít – elhalványult, miközben szinte teljesen lefoglalta magának a szórakoztatóipar. A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, melyben minden megvan, ami éltet egy szaftos botrányt. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.

Olvasd tovább

0

Röviden: The Meyerowitz Stories (New and Selected)

2018-02-meyerowitz-storiesírta Nikodémus

Danny (Adam Sandler) épp válófélben, s mivel nincs rendszeres jövedelme, kallódó negyvenesként apjához költözik egy időre. Harold (Dustin Hoffman) meg nem értett szobrászművész, aki negyedik feleségével (Emma Thompson) azon tanakodik, eladja művészházát, és öregségére egy kis nyaralóba költözik. A hírre befut Matthew (Ben Stiller), a sikeres üzletember és Jean (Elizabeth Marvel), a zárkózott nővér, s gyorsan felfordul a családi béke. A fiúk, miután egymás révén szembesülnek önnön hamisságaikkal, kénytelenek újrarendezni kapcsolataikat, végiggondolni sorsukat. Ki lázad, ki beletörődik, ki komoly elhatározásra jut – döntéseiket pedig észrevétlenül az apa személye mozgatja, aki talán maga is bánja, mekkora hatással volt gyermekei életére.

Noah Baumbach eddigi legérettebb filmjében ezúttal nem az élettől megriadó fiatalokat, hanem a végzetesen megfakult álmaikat cipelő középgenerációt ábrázolja szívig hatoló érzékenységgel, s ezt filmje formai jegyeivel is illusztrálja. Az eleinte rendezett dramaturgia lassacskán megkeveredik, és a végtelen párbeszédek tengerében csakhamar arra eszmélünk, az élet folyását magát tapasztaljuk.

(Megjelent: A Szív, 2018. február)

Olvasd tovább

0

Tragikus dominanciaharc – 50 éves A majmok bolygója

írta Nikodémus

2018-02-majmok-bolygója-1

(A kép innen való.)

Félévszázada, 1968. február 8-án mutatták be A majmok bolygóját.
Az évfordulóról egy hosszabb elemző-ismertető írással emlékezünk meg.

Habár nevezhető evolúciós tanmesének vagy társadalmi példabeszédnek is, Pierre Boulle 55 éve megjelent regénye és a belőle készült film-sorozat, A majmok bolygója valódi értelmében tulajdonképpen tükröt tart az emberiség elé. S ebbe őszintén belenézni szerfölött kellemetlen élmény. A tükörnek persze fel lehet róni, hogy torzít, ám mégis bennünk motoszkál a nyugtalanító érzés, hogy valójában mi vagyunk érzékcsalódás áldozatai, s a kegyetlen igazságot önámításunk takarja el előlünk.

Olvasd tovább

2

Röviden: The Cloverfield Paradox / Az útvesztő: Halálkúra / Nincs kiszállás / Ritual

írta Minime

The Cloverfield Paradox – Az év egyik meglepetéseként várt sci-fi filmje. A JJ. Abrams nevével fémjelzett Cloverfield franchise legújabb darabja, amely magyarázattal próbál szolgálni az első filmben látott események bekövetkeztére. A történet szerint a Föld túlnépesedett, energiaforrásai kifogyóban vannak, a nemzetek a háború küszöbére sodródtak. Azonban egy a világűrben elhelyezett, minden eddiginél nagyobb részecskegyorsító szerkezet – a Shepard – segítségével egy csapásra megoldhatóvá válna a bolygó energia utánpótlása és az életszínvonal fenntarthatósága. A kísérletben egy tudósokból álló csapat próbálja működésre bírni a Shepard-öt, azonban a számításaikba hiba csúszik, a kísérlet elhúzódik, majd a sokadik próbálkozásra a szerkezet túltöltődik és az egész űrállomást egy másik dimenzióba repíti. A tér-időben okozott zavar hatására az állomás dolgozói egyre furább jelenségekkel találkoznak, valamint a Földön is kitör a káosz, valami „nagy dolog” megjelenése miatt. A film egyszerre próbál humoros, ijesztő, mély, szórakoztató és titokzatos lenni. Sajnos azt kell mondanunk, mindebből talán csak az utolsó kitétel valósul meg hellyel-közzel, ugyanis a várt magyarázat helyett csak morzsákat kapunk és semmiféle indoklást az első filmben megjelent hatalmas lény előkerülésének okára. A szereplők játéka teljesen jellegtelen, talán az Avá-t alakító Gugu Mbatha-Raw emelhető ki, pedig jelen van a stábban egy Daniel Brühl is. Helyenként vicces, egyszeri megnézésre ajánlott, de semmiképpen nem maradandó és az előző két Cloverfield mozinak nyomaiba sem érő alkotás a fiatal, nigériai Julius Onah rendezésében. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

0

The Crown – 2. évad

írta Nikodémus

Az előző évadról itt esett szó.

A plakát nem is lehetne kifejezőbb: nő és férfi; királynő és herceg; feleség és férj. A mézeshetek (-évek) rég elmúltak, az arcok megkeményedtek, az államügyek megölik az intimitást, a rutin megfakította a szenvedélyt. A Crown második évada – miközben persze számba veszi a történelmet – elsősorban erről szól. Nem kell tartani csöpögős szappanoperától: egy-egy végsőkig feszített, remek dialógus foglalja keretbe a tíz részt, s tesz érdekeltté minket e két ember sorsában. Az újdonság varázsa elmúlt, de amíg Peter Morgan kreátor-író ilyeneket tud, érdemes követni a Netflix prémiusorozatát.

Olvasd tovább

1

Eldobható életek – Floridai álom

írta Nikodémus

2018-02-floridai-álom-1

Mielőtt a kedves Olvasó tiltakozna, jelzem: a cím nem ítélet, hanem helyzetleírás. Az állásfoglalást Sean Baker legújabb, idén januárban bemutatott filmje ránk bízza, s épp ettől lesz olyan kényelmetlen moziélmény az Oscar-aspiráns Floridai álom. Apropó, cím: a magyar változat most kivételesen találóra sikerült, hiszen a cselekménybe lépve egyfajta álomvilágba kerülünk mi is, ám aki azt gondolja, hasonló film vár rá, mint az egy éve díjszezon-győztes Kaliforniai álom, készüljön fel egy alapos meglepetésre.

Olvasd tovább

1

Justice League: War (2014) / Throne of Atlantis (2015)

írta Nikodémus

2018-02-jl-war-atlantis-1

Miután Zack Snyder öt éve útjára indította a DC-moziverzumot Az acélemberrel, a Warner Animation-nél sem tétlenkedhettek: a Flashpointtal eltakarították a régi idővonalat, s újra összetrombitálták a szuperhőscsapatot (lecserélve a szinkronhangokat). Jay Oliva és Ethan Spaulding kapta a nagy reboot-feladatot, melyet vállalható színvonalon, bár kissé vicceskedősen teljesítettek. Ez kicsit súlytalanítja a menetrendszerű gonosz fenyegetést is, mely természetesen ezúttal is kozmikus, jöjjön akár az égből vagy az óceán mélyéről.

Olvasd tovább

0

Justice League: Doom (2012)

2018-01-jl-doom-1írta Nikodémus

Két páros kritika után miért áll most egyedül a DC animációs Justice League-sorozat legújabb darabja? Mert rákövetkező társa, a Flashpoint Paradox már terítékre került korábban itt, a blogon, másrészt ez a film bizonyos szempontból önállóan is megáll. Ugyanis a menetrendszerű csihipuhik közen ritkán szóbakerülő bizalom kérdését feszegeti. Nem mintha a Doom remekmű lenne, de érdemes rá külön sort keríteni.

Olvasd tovább

3

Röviden: Kicsinyítés / Borg/McEnroe / A góré / Insidious 4. / Mom and Dad

írta Minime

Kicsinyítés (Downsizing)Alexander Payne romantikus drámája, amelyben helyet kap a komikum és a magasztos gondolatok is. Norvég tudósok kifejlesztenek egy eljárást, amellyel minden élő organizmus – köztük az ember is – lekicsinyíthető, azonban ennek ellenére is teljes értékű életet élhet. A cél a túlnépesedés és a környezetszennyezés okozta ökológiai katasztrófa megelőzése lenne, amennyiben a megfelelő időben a megfelelő mennyiségű embert sikerül összezsugorítani. Paul Safranek (Matt Damon) és neje, Audrey (Kristen Wiig) barátaik unszolására és adósságaik elől menekülve döntenek úgy, hogy alávetik magukat az eljárásnak. A történetet Paul szemszögéből követhetjük végig, aki komikus és tragikus helyzetek sokaságán keresztül éri el azt az önmegismerést és önmegvalósítást, amelyet „nagyként” sosem sikerült megtalálnia és megvalósítania. A világ a világban filmes ötlet valóban rejtett magában kiaknázható potenciált, azonban a film meglehetősen középszerűen kezeli a kiugrási lehetőségeket. Felmerül kérdésként az emberi érték méretbeli meghatározásának és politikai eszközként való felhasználhatóságának dilemmája is, azonban ahogyan más kérdéseket, úgy ezt sem boncolgatja túlságosan Payne mozija. Az alakítások átlagosak, talán Christoph Waltz – Dusán szerepében – emelkedik ki a színészgárdából. Langyos, középszerű, mondanivalóval rendelkező, ám azt sikeresen kibontani és megmutatni nem képes alkotás. Értékelés: 50%

Olvasd tovább

1

A legsötétebb óra / Viszlát, Christopher Robin

írta Nikodémus

2018-01-legsötétebb-óra-viszlát-christopher-robin-1

Különös helyzet, hogy két, egyaránt Oscarra hajtó, ám egymástól gyökeresen különböző film kapcsán arról kell írnom, mindkettő visszautal saját ihlető könyvére. A legsötétebb óra és a Viszlát, Christopher Robin az a fajta film, ami átélése közben exkluzív elégedettség-érzéssel tölt el, lepörgése után viszont nem szabad elgondolkodni rajta, a következő díjszezonra pedig tuti, hogy elfelejted. Igen, a könyv mindkét esetben javallottabb és időtállóbb élmény.

Olvasd tovább