0

Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier, 2013)

írta Nikodémus

2014-07-finding-vivian-maier-01

Mindig baljós érzés fog el, amikor egy rég elhunyt művész hagyatékából frissen előkerült, „még sohasem publikált” szalagcímmel reklámozott művet veszek kézbe. Túl a tisztán pénzszerzési céllal mosodai számlákból formált köteteken, felvetődik a kérdés: akarta-e az alkotó, hogy legféltettebb magánéleti és alkotói titkain a széles nyilvánosság csámcsogjon? S ha életében nem nyilatkozott erről, kiveheti-e a rajongó utókor e döntés jogát a kezéből? A június végén itthon is bemutatott Vivian Maier nyomában dokumentumfilm hasonló dilemmákat jár körbe.

Olvasd tovább

2

A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes, 2011)

írta Nikodémus

2014-07-rise-of-the-planet-of-the-apes-01

Mivel a folytatás hazai premierje vészesen közeleg (az előzetes vélemények a nyár legjobb moziját sejtetik), ráadásul a három évvel ezelőtti kritika valahogy a régi blogon ragadt, érdemes bemelegítésként újra szemügyre venni a már számtalan magasságot és mélységet megért majmos film-sorozat mindeddig legfrissebb darabját.

Olvasd tovább

3

Grand Budapest Hotel (2014) / Holdfény királyság (2012)

írta Nikodémus

2014-07-grand-budapest-hotel-holdfény-királyság-01

(A képek innen és innen valók.)

Wes Anderson mostanában valószínűleg a legmenőbb rendező Amerikában. No nem a Michael Bay-kategóriában, de nem is a nolani ligában, hanem a függetlenfilmesek között. Stúdiók vetekednek filmjeinek finanszírozásáért és terjesztéséért, neves színészek hada áll sorba ajtajánál, hogy cameózhasson, egyéni stílusát azonnal felismeri mindenki, s kritikus és néző egyként rajong életművének újabb darabjaiért. Pedig Anderson nem tesz mást, mint szinte monomániásan saját magáról mesél: gyermekkoráról, melyet elvált szülők fiaként kellett végigélnie. Merthogy minden Wes Anderson-film tulajdonképpen családi frusztráció-film: arról szól, hogy a fiatal hős miként küzd meg az apafigurával. A Grand Budapest Hotel és a Holdfény királyság újabb remek példája ennek: előbbiben rátalál, utóbbiban menekül a gyermek a mentortól.

Olvasd tovább

13

Top 10 focifilmek

2014-06-top-10-foci-vbIgen, tudom, kétmeccsnyit máris késtünk a poszttal, de mi sem mehetünk el ama tény mellett, hogy focivébé van. A világ lakossága ilyenkor két részre szakad: fanatikusokra és érdektelenekre, akik négy hétre hangos kiabálások vagy csöndes duzzogások közepette tűrik el egymást. A maradéktól most tehát egy kis türelmet kérünk, a többieknek pedig mezeket fel, íme tíz film rangsor nélkül, amely e csudálatos és kiszámíthatatlan játék körül forog!

írta Nikodémus

Olvasd tovább

2

No (2012)

írta Nikodémus

2014-06-no-1

Dél-Amerikában, a kólamámoros 80-as évek végén járunk: a mikrosütő kuriózum, a bőrdzseki menő, a tévét, újságot pedig a jóságos elnök vég nélküli dicsérete tölti ki. Chilében Pinochet emberarcúnak hazudott diktatúrája tombol, ám a tízezreket eltüntető, és százezreket rettegésben tartó rezsim nemzetközi nyomásra kénytelen népszavazást kiírni a kedves vezető mandátumának újbóli meghosszabbításáról. A rendszer tehát résnyire kinyitja az ajtót, az ellenzék pedig heves vitába kezd, mi is legyen a követendő stratégia.

Olvasd tovább

8

Jack Ryan: Árnyékügynök (Jack Ryan: Shadow Recruit)

írta Nikodémus

2014-05-jack-ryan-1

Nem tudom, volt-e valaha drámai mélysége a Jack Ryan-sorozatnak. A CIA-elemzőből lett titkosügynök kalandjainak legújabb installációját figyelve ugyanis nem látok mást, mint egy simára polírozott hollywoodi tömegterméket, melybe szív és lélek nem nagyon szorult. Attrakció és piackutatás-optimalizált lamúr meg akciózás annál inkább, de ezzel alig vagyunk kisegítve. A Jack Ryan: Árnyékügynökkel Kenneth Branagh rövid időn belül második művészi fiaskóját hozta össze.

Persze maga a film nem élvezhetetlen: a tempó észvesztő, az akciók virtuózak, a karakterábrázolás pedig amolyan látványpékséges: felületesen nézve szép és csillogó, közelebbről megvizsgálva viszont gyorsan szétmállik. Leginkább főhősünk sínyli meg ezt a slendriánságot, aki lelkesen asszisztál a producerek vezényelte, mindenféle drámai súlyt nélkülöző eredettörténethez, hiszen mire kettőt pislantunk, zöldfülű kiskatonából máris megtört, ám annál elszántabb főszereplő válik. Ja, és még a szerelmi szál is elindul. No meg a világméretű konspiráció. Valamiféle rebootként szeretné tehát eladni magát a film, de a lecke felmondása se nem alapos, se nem elegáns.

Olvasd tovább

2

A futurológiai kongresszus (The Congress, 2013)

írta Nikodémus

2014-05-the-congress-1

Tudom, elképesztő már a felvetés is, mégis leírom: A futurológiai kongresszus valamiképpen az idén épp 35 éves, mégis múlhatatlan érvényű Sztalker rokona. S hogy minden tanult filmesztétát végleg kiakasszak, meg is indoklom, miért: annak ellenére, hogy egy egészen más korban, más szemléletben és más közeg számára készült, Ari Folman második nagyjátékfilmje ugyanolyan inspiráló sokértelműséggel, mégis eszméltető tisztasággal beszél az ember kilétéről, mint Tarkovszkij halhatatlan klasszikusa. S ez a teljesítmény – mindazzal együtt, hogy A futurológiai kongresszus amúgy nem sikerült hibátlanra – egészen döbbenetes.

Döbbenetes, mégpedig első sorban azért, mert az a típusú mozgóképes filozofálás, amit az orosz mester művelt, mostanra már enyhén szólva is kiment a divatból. Gyorsfogyasztott kaják, élmények és identitások idején egyszerűen képtelenek vagyunk leállni és elgondolkodni, s amellett, hogy Folman filmje egyébként épp ezt a kérdést is feszegeti, legnagyobb erénye, hogy amúgy kétségtelenül látványos filmnyelvi attrakciói mögött őszintén érző szív és bátran rádkérdező értelem lapul.

Olvasd tovább

1

A Single Shot / Blood Ties (2013)

írta Nikodémus

2014-05-a-single-shot-blood-ties-1

Két férfi, egy eset: a szállóigévé vált sorozatcím nem is lehetne találóbb filmjeinkre, s ha már az egyiket épp most csütörtökön mutatták be, hát hozzácsaptam a másikat is. A Blood Ties / Vérkötelék és a (A) Single Shot ugyanis rengeteg különbözősége ellenére az azonos drámai mag mellett még egy közös jellemzővel bír: félelmetes, lúdbőröztető hangulat lengi körbe mindkettőt. Duplakritizálás megint.

Olvasd tovább

5

Műkincsvadászok (The Monuments Men)

írta Nikodémus

2014-04-monuments-men-1

Már az is jelzésértékű volt, hogy a tavalyi díjszezon közepéről áttették idén februárra. Bizony, George Clooney legújabb rendezése, a Műkincsvadászok – sztárparádé ide, világháborús sztori oda – nem képes hozni saját ambícióit. Pedig azok a bizonyos ambíciók nem is voltak túl magasan: Clooney szeme előtt valamiféle Ocean’s-féle heistfilmmel keresztezett Indiana Jones-kaland lebeghetett. Hát, nem jött össze, és akkor még enyhén fogalmaztam.

Olvasd tovább

6

A passió (2004)

írta Nikodémus

2014-04-a-passio-01

Különös élmény tíz év távolából újranézni Mel Gibson annak idején nagy felhajtást és még nagyobb bevételt produkáló filmjét. A passió körüli hírverés elcsitulásával immár sokkal tisztábban látszik annak két fontos jellemzője: a tudatos sokkolás szándéka, valamint kifejezetten keresztény, mi több, katolikus mondanivalója.

Olvasd tovább

16

Snowpiercer (2013)

írta Nikodémus

2014-05-snowpiercer-1

Hollywood általában ráfarag a távol-keleti kultfilmek újsütetű másolásával (kitűnő példa erre a nemrég készült Oldboy-remake), ám míg az amerikaiak olyan lusták, hogy nem hajlandóak feliratos filmet nézni, marad a tendencia. Annál különösebb, hogy az általában vaskos alapvetésekkel imponáló ajánlólevélként érkező távol-keleti rendezők szintén rendre besülnek az álomgyárban. Bong Joon-ho eddig is meglepően okosan lavírozott saját alkotói védjegyei és a széles közönségsikert hozó műfaji megkötések között, s új filmje, a Snowpiercer – ha nem is menti meg a “sci-fi éveként” beharangozott csúnya beégést – utólag mégiscsak enyhít valamit a felhozatal okozta csalódáson.

Olvasd tovább