Libanoni keringő (Vals Im Bashir, 2008)

írta Nikodémus

Így, öt év távlatából eszmélek csak rá: bitang erős volt a 2008-as moziszezon. A képregényfilm műfaját egy hűvös angol úr újradefiniálta, elbúcsúztunk kedvenc pisztolyforgatónktól, az amerikai függetlenfilm új erőre kapott, s még közepes rendezők is összehoztak egy-egy jó filmet (na jó, Baz Luhrmannek nem sikerült…). A mainstream filmgyártáson túl pedig olyan gyöngyszemek születtek, mint a Libanoni keringő, mely animációs filmnek álcázza magát, aztán háborús dokudrámának, majd mélylélektani utazásnak a freudi tudattalan sötétjébe.

Nem tehetek róla, mostanában ilyen filmekkel akadok össze: zsánerük meghatározhatatlan, hatásuk azonban mágikus – mint az izraeli Ari Folman első filmje is, mely annyira erős bemutatkozás, hogy utána hónapokig kóvályogsz tőle. S nem feltétlenül azért, mert virtuóz (noha fantasztikusan leleményes), hanem azért, mert talpig becsületes és megrázóan őszinte.

A nyitójelenetben kiéhezett farkaskutyák üldöznek a szürke városon át. Aztán kiderül, hogy mindez egy barát rémálma, amelyet a főszereplőnek mesél, s amely hősünket keresésre indítja. Merthogy racionális eszével tudja, hogy valami történt, mégsem emlékszik rá. Ari Folman izraeli ex-katonaként az 1982-es libanoni menekülttáborban történt falangista mészárlás emlékei után kutat, s bolyongása barátainak élményei és saját tudattalanjának felvillanó képei között kirajzolják a háború igazi természetét. Folman generációja kamera elé ül (szó szerint, még a nevüket is kiírják – tisztára mint egy dokumentumfilmben), és elmeséli benyomásait. Van, aki kamaszos vágyai beteljesedésének, van, aki hatalmas, véget nem érő bulinak fogja fel az egészet, s van, aki túlélőgyakorlatnak, végzetes traumának, illetve kiszámíthatatlan őrületnek, ahol nem tudhatod előre, kit kaszál el a halál a következő pillanatban.

Mindezt döbbenetes erejű képek illusztrálják. Egyértelműségében zseniális húzás egy benső utazás stációinak megjelenítésére az animációs technikát használni, ugyanakkor néhány dokumentarista elem (híradó-bejátszások, mélyinterjút szimuláló szituációk) sikeresen hiteti el velünk, hogy mégiscsak a valóság talaján állunk. A film egész látványvilágát belengi tehát valamilyen különös, gyermeki álomszerűség, s csakúgy sorjáznak egymás után az erősebbnél erősebb víziók – élükön a hősünket rendre kísértő álomképpel: éjszakai tengeri fürdőzés a jelzőrakéták dermesztően sárgás fényénél. A hatás azonban feleakkora sem lenne Max Richter ihletett filmzenéje nélkül, aki hol Bachot, hol egy romantikusan melankolikus dallamot használ fel, valamint elektronikus alapokkal megidézi a 80-as évek nyavalygós újhullám-popját is. A legmegrendítőbb módon viszont mégis a csenddel és a visszatérő víziót aláfestő sötét akkordokkal játszik idegeinken. Kevés filmzenét hallottam, mely ennyire egybeforr a képekkel, s mégis, önmagában is élvezhető.

A Libanoni keringő legkésőbb a derekán olyan lélek-utazássá válik, melynek súlyos tétje van: a kívülmaradás luxusa nem engedhető meg, az igazság megnyugtató tudata nincs velünk, a történet végére kell járnunk mindenképp. A szuggesztív képek nyomán szép lassan eljutunk az egyéni emlékezet lassú feléledésétől a közösség tragédiájáig. S ez egészen kivételes manapság: végletesen individualizált korunkból könnyen kifelejtjük a nemzeti emlékezet működését, azt meg pláne, ha nagy becsben őrzött múltunkból valami kényelmetlent kellene feltárnunk. Ari Folman bátor filmje tökéletes példa a szembenézés művészi elősegítésére. A Libanoni keringő 93 perce a kegyetlen népirtás utáni némaság képeivel zárul: a képzelet odüsszeiája után főszereplőnk végül valóságot talál. S itt álljunk meg egy pillanatra. Rendkívül fontos ez a gesztus, ugyanis rendezőnk ezzel bizonyítja, nemcsak bátor, de becsületes is. Nem maszatolja el a valóságot, nem állítja azt, hogy az eddig bejárt út kizárólag a képzelet játéka volt, hanem vállalja saját szégyenét, mely egyúttal – ha az eddigieket nyitott szemmel nézte végig – a néző mélységes szégyene is lesz. A háború kegyetlenségének égő szégyene.

A Libanoni keringő természetesen felmondja a háborús filmek összes vizuális kliséjét, ám fel meri tenni a legkényelmetlenebb kérdést: igazolható-e a saját gyilkosságom az ellenség korábbi rémtetteivel? Az én traumám az ő traumájával? Létezik-e még az a kérdés, hogy kinek van igaza? A reménytelenül elhúzódó közel-keleti konfliktusról tudósító híreket figyelve szomorú nemmel tudunk csak válaszolni mindegyik kérdésre.

Különös az emberi emlékezet. Van, hogy minél inkább elfelejteni igyekszünk valamit, annál erősebben beég tudatunkba; s van, hogy görcsösen próbálunk visszaemlékezni életünk egy meghatározó eseményére – hisz tudjuk: megtörtént velünk –, de semmit sem találunk. A Libanoni keringő úgy tudatfilm, hogy mindvégig a valóságra reflektál, mely végül átveszi az uralmat képzelgéseink fölött. Ez jelenthetne megnyugvást is, ám filmünktől nem is állhatna távolabb e fogalom: helyette szurokfekete ürességgel vegyes döbbenetet érzünk a záróképeket bámulva. Ha tetszik, katarzist.

Mondom, bitang erős év volt 2008. Várjuk Ari Folman következő dobását.