Szép kis felfordulás – Nyolc és fél (Otto e mezzo, 1963)

írta Nikodémus

Egy északi nép tisztes rendezettségben megöregedett, precíz polgára bizonyára a címben olvasható megállapítással válaszolna egy klasszikus olasz életképre: mondjuk egy közlekedési csetepatéra, egy zajos vasárnapi családi ebédre vagy épp egy fordulatos focimeccs őrjöngő drukkereire. Federico Fellini idén hatvanéves mesterműve sokáig ugyanezt a munkacímet viselte, s a végül Nyolc és fél néven mozikba került alkotás immár hatvan éve minden, ami Itália.

Vagyis: szenvedély, lazaság, túláradó öröm (és bánat), napfényes életszeretet (mozgósítva a jól ismert talján közhelyszótárat). Minden, ugyanakkor semmi sem, hiszen a gyógykezelésre vonuló, ihlethiányos filmrendező bizarr, jungi álmokkal, túlburjánzó látomásokkal, fanyar felismerésekkel és jó adag iróniával teljes története sokkal inkább beszél a XX. (és a XXI.) század magányos, szorongó emberéről, semmint a mediterrán élvezetekről. Mégis, ha egyetlen filmet kellene keresnünk, ami legalább a közelébe férkőzik annak a megfejtendő rejtélynek, hogy mit jelent olasznak lenni, az Fellini lenyűgöző fantáziával és zseniális virtuozitással megrendezett Nyolc és fél-je lenne.

Utazásunk teljes csöndben indul: egy zsúfolt autópálya rémlik fel. A nap ezúttal vakít, az utastér szorít, hősünk pedig csakhamar a talpával üti az ablaküveget: ki akar jutni. Ki a motorizált, személytelen civilizáció gépzajából – pedig épp a gyógyulás ígérete felé tart, hiszen orvosa ráparancsolt, pihennie kell. A legutóbbi filmsikere keltette elvárások nyomasztják, s fogalma sincs arról, mihez kezdhetne. A gyógyfürdő pedig enyhet adhat: menedéket és új alkotói energiákat (vagy bevett művészi gyakorlatként üdvös időhúzást). Guido (Marcello Mastroianni) kötelességtudóan befekszik az egyik szobába, az orvos vizitál (ekkor megtudjuk az előzményeket), a nővér öltöztet, aztán kezdődhetnek a lassú, gyógyvíz-szagú, köpenyes-cigizős hetek.

Azaz kezdődnének, ha rendezőnk nem akadna össze mindjárt egyik, régről bevált forgatókönyvírójával. A férfi lázasan hadarva sorolja észrevételeit (melyek nem túl hízelgőek), majd színre lép a vén producer, aki új, fiatal felesége oldalán magyarázza a művésznek, hogy milyen „következő nagy dobást” szeretne. S ez még nem elég: Guidónál bejelentkezik dús idomú szeretője (Sandra Milo), morcos felesége (Anouk Aimée) és még egy sor más nőalak. A férfi képzeletében felbukkannak rég meghalt szülei, gyerekkorának meghatározó figurái, akik váltakozó intenzitással, de mind ugyanarra biztatják: nézz szembe önmagaddal! Légy végre őszinte! A főhős eleinte rezignáltan, pikírt megjegyzésekkel figyeli fokozatosan megelevenedő karneváli forgatagot, aztán gyorsan bevonódik. Nem csoda: érzelmileg megérinti mindaz, ami lepereg előtte. A valóság vagy önnön képzelete játszadozik Guidóval? Fellini a nyitány után meglepő precizitással jelzi nézőjének a két létsík átmeneteit, s közben hagyja, hogy teljesen felboruljon a hagyományos, lineáris elbeszélő szerkezet.

A szabad asszociáció tehát felemészti a történések oksági rendjét, mi pedig betekinthetünk egy ihlet után vágyakozó, életközepi válságban szenvedő művész elméjébe. Minden felsorakozik itt, ami számít: az olasz katolicizmus puritán szigora, az első erotikus élmények bizsergése, a rajongva szeretett mama és számtalan erős női figura. Mézként csöppen el a sűrű napfény, bódítóak az elmúlt gyerekkor idilli emlékei, s ahogy Guido, úgy Fellini is (hiszen mostanra kitalálhattuk: ők ketten tulajdonképpen ugyanaz a személy) megejtő bájjal, nagy kreativitással füllent. Az öncsalás vészjósló labirintusa ez, mely hívogató otthonnak álcázza magát. Így szépül meg minden rossz emlék, s kellemessé alakulnak a titkolt-szégyellt vágyak.

Fellini a játékidő derekától kezdve alig titkolja, hogy utazása tulajdonképpen a saját lelkének mélyére irányul: ő maga a tanácstalan filmrendező, akit megszédített Az édes élet (1960) kirobbanó sikere, s gyorsan illanó álmokból, emlékekből és benyomásokból próbál forgatókönyvet leszűrni. Belső bolyongása, melyet némi hivalkodással tesz közszemlére, szinte divatot teremtett a filmművészetben: a modernizmus nagy mesterei Truffaut-tól Bobb Fosse-on át Woody Allenig egymás után készítették el a maguk önvallomás-mozijait. Fellini a Nyolc és féllel egyértelműen elkanyarodik az olasz neorealizmustól, lenyűgözően sokszólamú filmjét értelmezhetjük egy nagy jungi álomkísérletként, pszichoanalitikus önboncolásként vagy akár a posztmodern egyik alapvetéseként is.

A számtalan utalást rejtő, grandiózus kirakós végül összerendeződik: a gyönyörű, hófehér köpenyes ápoló, aki Guidónak a második nap egy pohár gyógyvizet nyújt, végül megjelenik egy éjjel a kietlen, tengerparti üdülőfalucska egyik utcáján. Claudia (Claudia Cardinale) és a férfi hosszú beszélgetésbe bonyolódik, s filmrendezőnk úgy érzi, újra erőre kap. Az éteri szépségű múzsa, noha elérhetetlen marad számára, észrevétlenül új szemléletre tanítja meg hősünket. A Nyolc és fél mulatságosan eltúlzott scifi-díszletében játszódó, önfeledt karneváli zárójelenete pedig már a l’art pour l’art dicséretét zengi: boldog összevisszaságban menetelnek bohócok, táncosok, muzsikusok, mellék- és főszereplők Nino Rota híressé vált indulózenéjére, hogy a művészi alkotást magát ünnepeljék. Szép kis felfordulás – mondhatnánk, de hát ez maga a film. Vagyis az élet.

(Megjelent: A Szív, 2023. május)