A búcsú (The Farewell, 2019)

írta Nikodémus

Gyakran érezzük úgy, hogy fáj az őszinteség, ezért kényelemvezérelt kultúránkban egyszerűbb megoldásnak tűnik elhallgatni az igazságot – többek között a földi élet két végével, a születéssel és a halállal kapcsolatban. Lulu Wang író-rendező A búcsú című filmje – címéből sejthetően – az utóbbival foglalkozik egy család történetén keresztül, mégpedig a kínai és az amerikai kultúra izgalmas fénytörésében.

Billi (Awkwafina) egy Amerikába emigrált kínai család kamaszlánya, s miközben New York egyik forgalmas kereszteződésén át igyekszik valahová, nagymamájával, a szülőföldjén maradt Nai Nai-val (Shuzhen Zhao) telefonál. A beszélgetésben nem túl sok igaz szó hangzik el: a lány azt lódítja, hogy sapkát hord a szél ellen, vágyott ösztöndíját elnyerte, s úgy általában minden remekül alakul az életében. Pedig dehogy: épp meg van fázva, az ösztöndíjról értesítő levél bizony késik, s ő maga is eléggé össze van zavarodva. Hogy pontosan miért, eleinte nem tudjuk, ám apró megjegyzésekből, csöndes félrenézésekből formálódik egy hazáját elhagyó család otthontalansággal terhes, nyomasztó tanácstalansága. Onnét már elszakadtak, ide még nem érkeztek meg. Aztán a derült égből jön egy lesújtó hír a nagyiról, mely mintha felébresztené a családot: haza kell látogatni még egyszer utoljára, hogy együtt ünnepelhessenek – és elbúcsúzzanak. De igazából búcsúzni nem lehet, mert a kínai hagyomány megtiltja, hogy a halálos beteggel közöljék valós állapotát. A mama így hát izgatottan süt-főz, takarít és felmos, s boldog tudatlanságban várja, hogy végre megérkezzenek a távolba szakadt rokonok. Ürügy persze akad: a család másik felében esküvő készülődik, de mintha túl gyors lenne a szándék, és a fiatalok sem értek volna még meg a felelősségteljes házaséletre. Sebaj, a fő, hogy a nagyi jól érezze magát utolsó heteiben.

Az iménti sztori álomgyári kivitelezésben bizonyára könnycsorgatós szappanopera vagy épp térdcsapkodós vígjáték formájában kerülne a néző elé, az erős önéletrajzi ihletettségből építkező Lulu Wang azonban megőriz bennünket mindkét szélsőségtől, s finom szövésű, érzékeny drámaként meséli el a történetet. Főhőse egyértelműen Billi, a kamaszlány, aki lázad szülei megfásult, beletörődő magatartása ellen, ugyanakkor lélekszakadva keresi önnön családi gyökereit. Hat rá ugyan a nyugati individualizmus (ezt rokonai jó néhányszor a fejéhez is vágják), mégis fontosnak érzi, hogy identitását szilárd alapokra építhesse, legyen az a hétköznapi életvitelt meghatározó hagyomány, boldog kisgyerekkorának dédelgetett emlékezete vagy egy kapcsolat, ami mindehhez fűzi: viszonya a nagyival. Őneki pedig nem képes hazudni, holott most az egész család erre kéri: hazalátogatásukkor közösen játsszák el, hogy minden a legnagyobb rendben. A búcsú a lány szemén keresztül mutatja be, hogyan ütközik meg egymással a két kultúra igazság-felfogása.

Mindebből fakadnak ugyan humoros helyzetek (néhány egyenesen mulattató), ám a film alaptónusa mégis a visszafogott, halk melankólia, hiszen az egész család felett ott lebeg a nagy kérdés: jó-jó, betartják ugyan a tradíciót, de tulajdonképpen helyesen cselekednek-e? Szabad-e kíméletből hazudni? Úgy tenni, mintha mindenki jól érezné magát? Mikor teszünk nagyobb jót azzal, akit szeretünk: ha szembesítünk, vagy ha engedünk? Fontosabb-e az igazság a békességnél? Rendezőnk jó érzékkel nem válaszol e kérdésekre, inkább a családtagok nagy szeretettel megrajzolt figuráin keresztül ismerteti a különböző álláspontokat. Az apa csendesen vívódik komoly hümmögések kíséretében; az anya logikus, ám lehangolóan praktikus érveket sorol; a nagybáty – feleségével együtt – hevesen, erős érzelmekkel vitatkozik; az egybekelő unokák pedig zavartan pislogva figyelik, kihez igazodjanak. A legmeggyőzőbb talán a szokatlan öltözködésű nagynéni, aki a mama hűséges testvéreként már eddig is évtizedeket áldozott saját életéből, hogy gondozza őt. S mint engedelmes kínai kispolgár, időközben maga is megpróbálja elrendezni remélhető jövőjét.

A búcsúnak, noha nem hibátlan film, vannak nagy pillanatai. Az első köhintés, ami jelet ad a betegségről. A nagy nevetéssel kísért családi vicc a macskáról, a nagyiról és a háztetőről. Az életigenlő, vidám reggeli légzésgyakorlat. A bizarr esküvői fotózás, hátterében egy perzselő, drámai veszekedéssel. A kezelőorvossal kényszerűen előadott többnyelvű, esetlen pantomim a kórházban. Két, önmagában felszínesnek tűnő esküvői köszöntőbeszéd, mely végül mégis könnyeket fakaszt. S végül: egy fecskékkel teli bokor, melyről hősünk riasztja el hangos kiáltással a madarakat. Külön érdemes kitérni a film stáblistás jelenetére, mely huncut fricskaként az egész addigi cselekményt megborítja, s a maga szelídségében kiválóan illusztrálja, hogy bármiféle emberi számítás felett győz az isteni bölcsesség. Az Úr ugyanis jobban tudja, mikor van itt az ideje születésnek és meghalásnak. S bár posztmodern önhittségünkben mindent irányítani szeretnénk, jobb nekünk is, hogy sorsunk beteljesedését a titok homálya fedi.

(Megjelent: A Szív, 2023. február)