Röviden: Mátrix: Feltámadások / Pókember: Nincs hazaút / Free Guy

írta Nikodémus

Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections) – Sosem voltam oda különösebben a Mátrix világáért, de azt el kell ismernem, hogy a 22 évvel ezelőtti első film minden filozófiai zagyvasága ellenére stílus- és trendteremtő volt. A folytatások minőségét fedje jótékony homály, ám annyit megadhatunk nekik, hogy végül lezárták Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) kalandjait, ám a stúdió csak nem nyughatott. Végül a rendező testvérpár egyik tagját sikerült rávenniük arra, hogy részt vegyen a régóta tervezgetett bőrlehúzásban, és a végeredmény bizonyos vonatkozásaiban merész, nagyrészt azonban mégiscsak kiszámítható lett. A film egész ügyesen indít: megcsavarja a korábbi trilógiát, önironikusan beszólogat saját magának (és persze a Warnernek), miközben szép lassan kiemeli az életközepi válságán és visszatérő rémálmain tépelődő Thomas Andersont. Reeves nem egy színészisten, de remekül hozza a tétova ötvenest, aki szerelmes lesz. Vagyis elkezd emlékezni egy nő láttán a kávézóban. Lana Wachowski nem titkolta, hogy ezúttal alapvetően egy romantikus sztorit írt-rendezett két kedvenc figurájának, úgyhogy tegyünk mi is így, és engedjük el a körítést: az akciókat (ötlettelenek és agyonvágottak), a filozófiai hátteret (Coelho már megint beköszön), a mellékszereplőket (sajnos érdektelen szinte mind) és egyáltalán azt, hogyan lehetséges ez a folytatás a főszereplők egykori halála után. A stúdió a változatosság kedvéért ezúttal nem számolgatja a pénzt (merthogy jókora bukásnak tűnik a film), és ez talán elég ahhoz, hogy ne készüljön még egy sírrablás. Aki pedig a megfelelő (tini)korban látta az első filmet, és azóta felnőtt, fájóan érteni fogja azt a mélabús első félórát.

Pókember: Nincs hazaút (Spider-Man: No Way Home) – Ha az iménti film egy régmúlt divat kényszeres meglovagolása volt, a Marvel legújabb ékköve maga a megtestesült korszellem: kapkodó, határozatlan tinik akarnak benne világmegváltani, és amikor kiderül, hogy át kéne gondolni a dolgokat, hirtelen elsírják magukat. Más kérdés, hogy a képregényes Pókember alias Peter Parker jellemének integráns része az éretlen hebehurgyaság. A lecke pedig az, hogy fel kell nőni… kissé ellentmondásos, hogy ezt épp a tinigeek-mennyországot kitárva hozzák el nekünk Kevin Feige-ék. Egy elcsellózott varázslat után ugyanis megnyílik a multiverzum (jelentsen ez bármit is), és elkezdenek potyogni az égből a korábbi pók-franchise-ok gonosztevői. Aztán pókemberei is. Hogy vállvetve a harcot kell-e felvenni előbbiekkel, vagy szépen “meg kell gyógyítani őket”, no ez az igazi kérdés. Jon Watts és forgatókönyvírói szerencsére észben tartották, hogy nem lesz elég az eszetlen fanservice, az események elbeszélését szervesíteni kell hősünk felnövéstörténetével. Valahogy úgy, mint a Pókverzumban. Igen, elhangzik a bűvös mondat, és lesz súlyos veszteség is, de valahogy kevésbé érzem kínosnak, mint a hálószövő korábbi iterációi során. Sőt, Tom Holland szinte drámai erényeket csillogtat, és az is látszik, hogy Andrew Garfield élvezte legjobban a nosztalgiapartit (neki elegánsan még igazságot is szolgáltatnak). A meglepően friss Hazatérés és a kissé fáradt Idegenben után a Nincs hazaút még azt is bevállalja, hogy szomorú finálét kanyarít nagyszabású sztorijának, és ezzel tartja izgalomban rajongóit – a Marvel igazi nagymestere a közönség-kiszolgálásnak, és most csúcsra járatja.

Free Guy – Ryan Reynolds karrierje egészen szokatlan az álomgyár vidékein. Tíz éve majdnem belefulladt a romkom-limonádékba, majd a kiküzdött Deadpool révén új esélyt kapott. Tett is érte rendesen, de önmagát azóta se tudta meghazudtolni: csináljon bármennyiszer is viccet magából, ő még mindig az a locsogó szájú, naiv kanadai marad. S most már főleg ilyen szerepek találják meg: egy képzeletbeli videójáték (GTA-Fortnite-kombót képzelj el) NPC-karaktereként nevetséges optimizmussal kel fel minden reggel, hogy nagyjából egy bankrablás közepén könnyűszerrel lepuffantsák. Igen ám, csakhogy egy nap történik valami, és innentől kezdve egy öntudatra ébredés- és egy szerelmi történet fonódik egymásba Shawn Levy meglepően eredeti rendezésében. Persze az “eredetit” azért ne vegyük szó szerint: a szinopszist olvasva eszünkbe juthat többek között a Truman Show, a Ready Player One vagy, khm, a Mátrix is, de ezt olyan ügyesen rejtegetik előled mindenféle vizuális ötletekkel és tengernyi popkult utalással, hogy észre sem veszed. Jodie Comer korántsem megmentésre váró hölgye telitalálat, Taika Waititi ripacskodása mulatságos és egy jelenet erejéig Channing Tatum is örömmel eljátssza a komplett idiótát. A film üzenete persze túlcukrozott és szájbarágós, de ha ennyi kell 2021-ben, hogy releváns gamer-kritikát, szívmelengető kisember-apoteózist és önreflektív poénokat kapjak a mozijegyemért, már megérte.