0

The Rocketeer (1991)

írta Nikodémus

Alig hisszük már, de volt olyan kor Hollywood történetében, hogy a Disney csak legyintett a képregényfilmekre. Tim Burton és a Warner épp csak két éve szabadította a világra az első komolyan vehető szuperhős-sztorit (Batman, 1989), Superman mozivásznas pályafutása épp ilyentájt fulladt ki végleg (Superman IV, 1987), az álomgyárnak viszont épp nosztalgiázni volt kedve – így született meg (kissé nehezen) az egyik legbumfordibb, mégis legszerethetőbb képregényfilm, ami túl későn érkezett, hogy úttörő legyen, ám túl korán, hogy pénzt is termeljen gyártójának. Harminc éves a Vasember évtizedes elődje, a The Rocketeer.

A kezdetek

A rakétával röpködő ember enyhe steampunk- és kaland-beütésű története Dave Stevens agyából pattant ki 1982-ben, és a képregény megjelenése után gyorsan kult-klasszikus lett. Nem véletlenül: a figura eredetét ugyanott kell keresni, mint George Lucas és Steven Spielberg Indiana Jones-filmjeinek forrásvidékét: a harmincas (és ötvenes években tévében ismételt) könnyed mozimatiné-sorozatoknál, ahol a patyolatlelkű főhős különösebb karcolások nélkül bánik el a gonoszokkal, kicsit csetlik-botlik közben, de a széles mosoly letörölhetetlen az arcáról. Stevens persze kapásból meglátta az általa teremtett figura, Cliff Secord mozifilmes értékét, és egy évre rá el is adta a filmjogokat Steve Minernek. A producer túlcsavarta a karaktert, így a szerzőhöz való visszakerülés után Danny Bilson és Paul DeMeo kapott lehetőséget egy lehetőleg hűséges adaptáció fejlesztésére. A páros végig hitt a Rocketeer erejében, és alaposan megküzdöttek a menet közben beszálló Disney-vel.

Kezdetben ugyanis független befektetőket kerestek egy fekete-fehér, kisköltségvetésű verzióhoz, de nem sikerült senkit sem találniuk. Ezután megkínálták a tervezettel Hollywood nagystúdióit (immár William Dear író-rendezővel karöltve), de ők sem kértek belőle. Nem csoda, 1986-ot írtunk ekkor: nyoma sem volt képregényalapú, nagyköltségvetésű blockbusternek a szórakoztatás rózsaszín egén. Végül a Walt Disney Company látott fantáziát – de nem a filmben, hanem annak játékfigurás/merchandise-potenciáljában. A Disney eleinte kortárs környezetbe akarta áthelyezni a harmincas években játszódó cselekményt, de mivel az alkotók épp a gigantikus sikerű Indy-filmekkel érveltek, a stúdió engedett. Bilson és DeMeo hétoldalnyi cselekményvázlata alapján hamarosan elindult a forgatókönyv írása és végtelen újraírása, melynek során a párost háromszor összesen háromszor rúgta ki és vette vissza a cég. A végül elkészült szkript talán legnagyobb nyeresége a szerelmi szál kiemelése és hihetőbbé tétele volt (a képregényben Cliff barátnője egy sztriptízmodell), emellett viszont a csapat elkövetett egy hibát: a főgonosz Neville Sinclair figuráját egy akkoriban széles körben ismert, ám hamis Errol Flynn-életrajz alapján formázták meg, miszerint a korabeli mozisztár egyúttal titkos náci kém is volt. A cselekményben rajta kívül Howard Hughes is feltűnik. Ekkor már Joe Johnston, a képregény rajongójaként önként ajánlkozó rendező állt a kormányrúdnál, és a harmadik átírás után, 1990 elején a Disney végre zöld utat adott a Rocketeernek 25 millió dolláros büdzsével.

A forgatás

A főszereppel alaposan megszenvedtek a castingosok: Stevens, Bilson és DeMeo az ismeretlen Billy Campbellt akarták, a stúdió azonban többek között Kevin Costnernek, Matthew Modine-nek, Dennis Quaidnek, Kurt Russellnek, Bill Paxtonnak és Emilio Esteveznek is felajánlotta a szerepet. A fejeseknek nagyon tetszett Johnny Depp próbajátéka, Vincent D’Onofrio viszont visszautasította a lehetőséget. A stúdió végül belenyugodott Campbellbe, ami érdekes helyzeteket szült: egyrészt le kellett győznie tériszonyát a forgatáson (sikerült neki), másrészt belehabarodott a mellé kiválasztott Jennifer Connellybe (ez mondjuk nem meglepő). Utóbbi szerepre megnézték Sherilyn Fennt, Kelly Prestont, Diane Lane-t és Elizabeth McGovernt is, végül Connelly a korabeli filmes közhelyszótárhoz képest szokatlanul határozottra és önállóra vette saját figuráját. A főhős társa Alan Arkin lett, főgonosznak pedig Charles Dance és Joe Pesci ellenében a James Bondból akkoriban épp kiszerető Timothy Daltont választották.

Rocketeer leendő kalandjait összesen négy hónapig, 1990. szeptemberétől 1991. januárjáig forgatták, 50 nappal túllépve a kirendelt időt, időjárási és technikai problémák miatt. Johnston és a képregényíró Stevens a produkcióvezető Ian Bryce-szal együtt erős szövetségben vezényelte le a forgatást, ami nem igazán tetszett a Disneynek. A napi anyag viszont annál inkább, és a stúdió rájött, nagyobb szabású filmen dolgoznak, mint ahogy korábban hitték. Ezért megdobták a produkciót még 10 millióval, amiből pl. 25 ritka, korabeli repülőgép (Standard Biplane 1916-ból vagy a Gee Bee Model Z Racer) használata jött ki. A stáb egy Santa Maria melletti, elhagyott II. világháborús reptéren vert tanyát; Jim Bissell felelt a steampunkos retró-díszletekért (ma már hihetetlen, de mindent megépítettek a hangártól a dinerig), és rendesen meg kellett harcolni Rocketeer ikonikus sisakjáért is, ugyanis Michael Eisner, a Disney akkori főnöke mindenképpen valami random NASA-dizájnt akart.

Az utómunkákat és a trükkfelvételeket az ILM csinálta Ken Ralstonnal közösen: a valóságos rakétarepülés miatt készítettek egy életnagyságú Cliff Secord-bábut, amit “stop-motion-animációhoz” használtak egy 18 inches másik figurával együtt. A film végi nagy, Zeppelines csatát egy külön helyszínen, szintén négy hónapig (!) forgatták makettekkel, valódi és matte-festmény-hátterekkel variálva. A léghajó felrobbantása önmagában 400 000 dolcsiba került. A filmzene James Horner egyik legsikerültebb munkája, amely tökéletesen elkapja a nosztalgikus-kalandos, enyhén campes alaptónusát a filmnek. Apró érdekesség, hogy a főtéma eleje gyanúsan hasonlít egy korábbi űrfilmhez, Az igazak Bill Conti-dallamához…

Bemutató és utóélet

A jókora mechandise-bevétel reményében a Disney szerződést kötött egy rakás játék- és gyerekruha-gyártóval, a Pizza Huttal és az M&M’s/Mars csokicéggel, sőt, még számítógépes játékok előkészületeit is megtették. Az eredeti, art deco-stílusú moziplakátot gyorsan lecserélték, hogy a sztárok jobban vonzzák a tekintetet. A június 19-i bemutatóhoz doksifilmet, 19 millió dollárnyi tévéreklámot és filmregény-premiert időzítettek, de hiába: a Rocketeer 46,6 milliót hozott, alig meghaladva menet közben megnövelt gyártási költségeit. Nem segítette a dolgot, hogy az előző héten a Robin Hood-ot, a következőn pedig a Terminátor 2-t mutatták be azon a nyáron. A videós piacon végül még 23,2 milliót hozott a film. A kritika alapvetően szerette (főként az önfeledt-nosztalgikus hangulatot és a precíz trükköket emelték ki), a nézőközönség pedig utólag kedvelte meg a kissé vékonyka történetű, ódivatúan bájossá nemesült Rocketeert. Joe Johnston is hálás a filmnek, mert bevallása szerint ez segítette ahhoz, hogy húsz évvel később megrendezhesse az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló-t – immár a képregényfilm-őrület tetőzésekor.

Az eredeti alkotók jó hollywoodi szokás szerint trilógiát akartak kerekíteni a filmből, de a bevételek láttán a stúdió gyorsan behúzta a kéziféket. Azóta is keringtek hírek a Rocketeer folytatásáról: 2012-ben James Wan rendezésével akartak remake-t csinálni, 2016-ban pedig bejelentették, Bringham Taylor bábáskodásával folytatás készül, amivel kapcsolatban az utolsó hír 2020-ban a forgatókönyv átírásáról jött. Ugyanakkor megvalósult időközben egy tévésorozat, amelyet 2019. novemberében vetítettek a Disney Junioron, s amely az eredeti főszereplő dédunokájára, Kit Secordra koncentrál.

Forrás: Wikipedia, RogerEbert.com, Cinemániás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *