Romlott oktatás / Colectiv (2019)

írta Nikodémus

A Romlott oktatásról itt is írtunk.

Kevés nehezebb, s egyúttal letaglózóbb filmes műfaj létezik a politikai thrillernél. Legyen bármilyen szövevényes a történet vagy kimódolt az allegória, elképzelt fantázialények helyett mégiscsak élő-lélegző emberekkel érzünk együtt – szívünk pedig velük dobban az igazságért. A hamis hírek és álelméletek korában viszont megroppan a zsáner valóságreferenciája; tán ezért is üdvözölhető utolsó mohikánként az HBO két, idén tavasztól itthon is elérhető filmje. A Romlott oktatás fikciós, a Colectiv dokumentumfilmes keretek között tesz hitet az igazság létezése mellett – és rendre utána ered, nyugtalanítóan aktuális áthallásokkal.

Amerikában furcsa helyzetben működik az állami oktatás: szavakban mindenki támogatja, ám legkésőbb a múlt század kilencvenes éveinek kezdetére végleg az alapítványi magánoktatás mögé szorult. Lepusztult épületek, hiányos felszereltség, motiválatlan tanárok – innen bizony nehéz bejutni az elitegyetemekre. Gyorsan átlátja ezt Frank Tassone (Hugh Jackman), aki célul tűzi ki, hogy tanfelügyelőként felemelje Roslyn kisváros középiskoláját. A sima modorú, mindenkivel szót értő, csupa mosoly férfi karrierje szárnyal: még az iskolaújság diákriporterét (Rachel Viswanathan) is arra biztatja, merüljön el jobban a suli gazdálkodásának vizsgálatában. Az első eredmények azonban kényelmetlenül érintik hősünket, aki szárnysegédje (Allison Janney) beáldozásával eleinte még úrrá lesz a helyzeten, ám a lavina robaja akkor is fenyegető, ha csupán távolról hallatszik.

Mike Makowsky forgatókönyvíró, aki diákkorában szemtanúként élte át a valóban megtörtént sikkasztási botrányt, hasonló módszerrel építi a cselekményt, vállvetve Cory Finley rendezővel: hiába a nyugodt tempó, a kiérlelt információ-adagolás és a remek jellemformálás, érezzük, hogy a film tartogat még néhány sötét meglepetést. Ezek a megfelelő ütemben meg is érkeznek, ám mindez szinte csak ürügy: a Romlott oktatás végső soron azt a kérdést szegezi nézőjének, hogy megbocsátható-e a csalás, ha tulajdonképpen mindenki jól jár vele. Hisz a környékbeli telekárak emelkednek, élénkül a helyi gazdaság, prosperál a város. Elképesztő látni, hogy a felvételi statisztikák ragyogóak ugyan, ám az iskola mennyezete beázik, a fénymásoló bedöglött, miközben a vezetés luxus-utakkal cikázik konferenciáról konferenciára, vagy éppen közpénzből újítja fel saját otthonát.

Belülről rothadó rendszert mutat be Alexander Nanau rendezése is, és itt már teljesen lehull a fikció álcája: dokumentumfilmes nézőpontból követjük egy újságírócsapat oknyomozó munkáját, mellyel a bukaresti Colectiv szórakozóhelyen öt évvel ezelőtt kitört tragikus tűzeset következményeit próbálják felgöngyölíteni. A tragédia Románia rendszerváltozás utáni legélénkebb közéleti tiltakozását szülte, aminek hatására a súlyos mulasztásokat észlelő kormány azonnal lemondott. Catalin Tolontant, egy sportnapilap (!) újságíróját azonban az érdekli, miként történhet meg, hogy hónapokkal a tragédia után is égési sérültek halnak bele a kórházi fertőzésbe. A gyanút egyre súlyosabb bizonyítékok követik, de a hatóságok még mindig hárítanak. Közben feltárul előttünk a román egészségügy mélyen korrupt rendszere, ahol pénzért lehet orvos-diplomát, politikai állásért szakmai akkreditációt és haveri mutyizásért zsíros beszállítói megbízást szerezni.

Egyszerűen vérfagyasztó, ahogy a mind meredekebb fordulatok kapcsán rendre tudatosítanunk kell magunkban: amit látunk, nem kitaláció, hanem a pőre valóság. Egy ponton az újságírók is megkérdezik egymástól: ez most tényleg igaz, vagy mi őrültünk meg mindahányan? Vlad Voiculescu, a tragédia után kinevezett ideiglenes egészségügyi miniszter – akinek történetfonala a játékidő derekától kezdve erősödik meg – szintén szembesül néhány hasonló felismeréssel, csakúgy, mint a tragédiát művészi formában feldolgozó túlélő. Láthatóan segíteni akarnak fiatalos lendülettel, ám amikor látják, hogy egy év múltán ugyanaz a korrupt párt nyeri fölényesen a választásokat, amely addig folyamatosan hazudozott, mintha megtörnének. Számunkra sem marad más, ahogy a megrendítő hatású, sokkoló képeivel sokáig kísértő dokumentumfilm az egyik áldozat családjának emlékezésével búcsúzik.

Úgy tűnik, az elmúlt félévszázadban mintha konszenzus uralkodott volna a művelt Nyugaton arról, hogy gyermekeink jövője (az oktatás) és közös egészségünk (az egészségügy) tabu az agresszív globálkapitalizmus számára. Szörnyű rádöbbennünk, hogy míg a Nyugat a neoliberalizmus jegyében épp elhagyni készül ezt az eszményt, Közép-Európában mennyire távol vagyunk mindettől. Kapitalizmus persze akad, csak épp a vadkeleti fajtából: alvadt szocialista struktúrák és újgazdag oligarchák kénye-kedve rángatja. Dühítően ismerős – nem csoda, ha ökölbe szorul a kezünk.