Léghajósok (2019) / A hőlégballon (2018)

írta Nikodémus

Kevés találóbb (és egyúttal közhelyesebb) metafora van a repülésnél: elemelkedni a szürke hétköznapoktól, szokásos nézőpontunk felől; csúcsra törni, új magasságokat meghódítani; s persze új perspektívából látni a dolgokat. Mindennek pedig legautentikusabb eszköze a hőlégballon, amely az emberiség talán első légkörhódítási kísérleteinek eszköze volt. Nemrég két mozi is készült a témában: a Léghajósok kamaradrámaként próbál működni, A hőlégballon pedig történelmi környezetbe helyezett thrillerként. Az eredmény vegyes, ám megéri egy-egy próbát tenni mindkettőjükkel.

Az egyszerűbb képlet Tom Harper filmje, amely a meteorológia hajnalához repít vissza minket: James Glashier (Eddie Redmayne) ügybuzgó tudósként elméleteihez próbál ballonos emelkedést szervezni, Amelia Wren (Felicity Jones) pedig imádja a felfedezés izgalmát. Egymásra találásuk törvényszerű, ám az összecsiszolódás még előttük áll: a nő szereti a showt, a férfi utálja; a nő enyhén kikapós és szeleburdi, a férfi merev és zárkózott. Ideális alapanyag egy sztratoszféráig emelkedő fonott kosárban zajló kamaradrámához, és a film a langyos kezdés ellenére egy jó ideig működik is. Aztán a magassági rekord hajszolása közben gyorsan kiderülnek a motivációk, amelyek bizony nem túl eredetiek. A szép kiállítású, mérsékelt izgalmakat hozó film egy kis adrenalin-lökettel próbálja fokozni a finálét, de úgyis tudjuk, hogy a nagy küldetés pozitív véget ér.

Felicity Jones rendben van, Eddie Redmayne hozza a szokásos motyogó-dadogó karaktert, de egyre erősebb az érzésem, hogy Oscar-díja messze túlzó volt. A CGI-felhők néha szemet bántóan lelógnak a képernyőről, és a forgatókönyv is mintha csak a szokásos kliséket ismételgetné. Tom Harper vastag középszerrel dirigálja a mozit, amolyan elegáns brit stílusban, amit hiába karolt fel az Amazon, nem robbantotta be a szolgáltató bizniszét.

Ilyesféle ambíciói A hőlégballonnak nincsenek, mégis sokkal jobban teljesít a maga jogán; talán azért, mert valós alapokon nyugvó sztoriját sokkal okosabban bontja ki és adja el a nézőnek. Adott egy könyörtelen diktatúra (az NDK idült szocializmusa), két család és egy cél: eljutni a mesés nyugatra, bármi áron. Ez egy házilag készített és konspiratív körülmények között a helyszínre szállított hőlégballonban ölt testet, ami átrepítené hőseinket Nyugat-Berlinbe, a szabadság földjére. Az első kísérlet nem sikerül, a hírhedt Stasi egyik tisztje pedig gyanút fog, és nyomozni kezd. Michael Herbig rendező és színészkompániája régen látott feszültségkezeléssel játszik az idegeinken, szinte mindvégig pattanásig feszült a hangulat – azok számára különösen, akik átélték az intézményesült kommunizmust. Ők tudják, hogy egy bornírt hatalommal szemben tényleg csak a legőrültebb ötlet vezethet győzelemre. A Léghajósok hőseivel ellentétben itt csupán menekülni akarnak, de mindenre elszántak. Közben persze rettegnek a paranoiás rendszer idő előtti bosszújától, és sosem lehet tudni, mikor buknak le szürreális vállalkozásukkal.

A hőlégballon legnagyobb erénye a hiteles (közel)múlt-ábrázolás és az egészen kivételes feszültség, amiben azért van pár apróbb hollywoodias fordulat, de ennyi belefér. Szerencse az is, hogy Herbig nem akar mélyértelmű bölcsességeket megosztani velünk az elnyomás természetéről és a humanizmus diadaláról, főszereplőink sorsdrámáját mégis érzékelteti egy-egy okos gesztussal. Kibeszélő- és terápiafilm A hőlégballon, a sokat emlegetett német múltfeldolgozós filmek sorába illeszkedik – a szokásosnál ezúttal mívesebb kivitelezésben.