0

Zombieland: A második lövés (Zombieland: Double Tap)

írta Minime

Te jó ég, már tíz éves az első rész? Mintha tegnap lett volna, mondjuk rendszeres újranézőként valóban ez az érzés fogja el az embert. Közönségkedvenc zombi-apokalipszisünk folytatása végre befutott, szuper. Ruben Fleischer maradt a rendezői székben. A Paul Wernick–Rhett Reese páros maradt az írói pozíciókban, kiegészítve Dave Callaham-mel. Az alap szereplőgárda együtt van, mi kéne még? Popcorn és kóla? Aha, kb. ennyi.

Tallahassee (Woody Harrelson), Columbus (Jesse Eisenberg), Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) élik megszokottnál is unalmasabb, családias életüket a Fehér Házban, és szépen lassan ráunnak egymás társaságára. Az elköteleződéstől félő Wichita egyszer csak lelép, és magával viszi húgát is, akit sikeresen elveszít, hiszen a kalandokra vágyó leányzó megszökik egy Berkeley nevű hippivel, és Graceland, Elvis otthona felé veszik az irányt. Eközben a fiúk sem szomorkodnak, hiszen összefutnak az agyhalott Madison-nal (Zoey Deutch) és Wichita visszatérése után Little Rock felkutatására indulnak. Útközben poénok, kalandok és régi-új, önmagukat parodizáló extra karakterekkel találkoznak Albaquerque (Luke Wilson) és Flagstaff (Thomas Middleditch) személyében, valamint megismerjük Nevadát (Rosario Dawson), aki még a kőszívű Tallahassee-ben is gyengéd érzelmeket ébreszt. Mindeközben pedig hentelik a zombikat, drámáznak kicsit, poénkodnak erősebben és gyengébben is, de ami a legfontosabb, szórakoztatnak.

A színészek számára ez a tipikus jutalomjáték, amikor egy poénfilmet szinte újragyártanak, persze más karakterisztikával, de szinte csak a szórakoztatás és persze az anyagi siker miatt. Itt nem kell ügyelniük a legapróbb mozdulatokra, lehetnek spontának, hülyék, teljesen mindegy, hiszen a sztori pont ezt kívánja meg. A cél a poénos szórakoztatás. A lelki mélységek pillanatokig tartanak, mivel egy jó kis poén vagy beszólás azonnal elhessegeti a komolyság legapróbb szikráját is, és így alakul ki ez a furán beteges szövetségi rendszer, amely lassan családdá kovácsolódik, egyfajta zombokaliptikus Addams family-vé. Breslin felnőtt, Stone kicsit valóban megviseltebbé vált, de Eisenberg és Harrelson kortalanok.

A rendezés és az írás csak arra kellett, hogy ügyeljen, hogy ne okozzon túl nagy csalódást az első rész kedvelőinek körében, és ehhez elég volt a bevált receptet alkalmazniuk. Semmi megerőltetés, pár új karakter, szélesebb spektrumú poénok, persze az egyéni piszkálódás mellé, és egy csomó sztereotip zsáner összepakolása. Ha valóban semmi mást nem akarsz, csak szórakoztatni, akkor ez a nyerő recept, és az olyan rutinos rókák, mint a készítők, ezzel nagyon is tisztában voltak. Önmagunk karikírozása, a szembesítések és a párhuzamok, valamint az új, eltérő személyiségjegyekkel bíró karakterek is kifejezetten jól jöttek vérfrissítésként.

Aki valami irtózatos mélységű, önmagát komolyan vevő, drámai fordulatokba torkolló, karakterfejlődést prezentáló alkotásra vágyik, annak sem az első, sem ez a második rész nem lesz a kedvence, de a felhőtlen szórakozás és idiotizmus lelkes hívei, akik beérik a zombiköntösbe bújtatott “egyszer már láttam, de tuti megnézem még egy csomószor” érzéssel, azoknak tökéletes kis választás, és szerintem nem rosszabb az elsőnél.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *