0

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, 2018)

írta Nikodémus

Florian Henckel von Donnersmarck visszatért. A mások életével világsikert arató, majd egy balszerencsés hollywoodi kitérőt bejáró német rendező legfrissebb filmje, az itthon egy év késéssel, idén októberben bemutatott Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor / Never Look Away) újból a történelmi múltban vizsgálódik. Tárgya a véres-huzatos közép-európai huszadik század, eszköze pedig fiatal festő élete, melyért Gerhard Richter kortárs avantgárd képzőművész élettörténetéhez fordult ihletért. A terjedelmében és hangvételében is rendhagyó filmutazás pedig lenyűgöző: többek között azt is megtudhatjuk belőle, hogyan menthet életet (és életművet) némi zsír és posztó, illetve miképp okoz extázist autóbuszok fülsüketítő dudálása.

Kurt (Cai Cohrs) épp egy művészeti kiállítás termeiben sétál unokanővérével. A fiatal, elbűvölően szép Elisabeth (Saskia Rosendahl) együtt hallgatja a kisfiúval a tárlatvezetést: a degenerált művészet emblematikus alkotásai között járnak, ami a náci egyenruhába öltözött tiszt szerint dekadens és káros. A lány odasúg valamit Kurtnak, s egyúttal kikacsint a nézőre: a hatalom akkor a legnevetségesebb, amikor esztétizálni próbál. Hamarosan azonban egy borzalmas tragédia döbbenti rá nyiladozó értelmű fiút, hogy Hitler „szép új világába” nem csupán a zsidók, de a fogyatékkal élők vagy vélt mentális betegségekkel küzdők sem férnek bele. Kurt Drezda bombázásakor elveszti mindenét, és a második világégés elmúltával egyre hűvösödő Európára és bornírt kommunizmusra ébred. Mivel szeme, keze és a világ csodáira érzékeny elméje megmaradt, jelentkezik a művészeti akadémiára, s csakhamar a legjobbak között tartják számon. A tiszta tekintetű fiatalembert (Tom Schilling) azonban nem elégíti ki a szocialista realizmus hazug édenjének mázolgatása, igazi művészetre vágyik. Társa ebben ruhatervezőnek tanuló kedvese, Ellie (Paula Beer), kinek apjában (Sebastian Koch) főszereplőnk a múlt szörnyű árnyát véli felfedezni.

Habár mindvégig próbálja megőrizni pozitív szemléletét, a film bizony jórészt ezekkel az árnyakkal foglalkozik, s azzal, hogyan vagyunk képesek szépítgetés, elhallgatás és tompítás nélkül szembenézni velük. Donnersmarck korántsem hagyományos életrajzi filmet rendez (noha itt-ott tetten érhető az álomgyári dramaturgia hatása), nem is történelmi tablót (habár katalógusszerűen felsorakozik minden, ami Közép-Európát az elmúlt században megtépázta), hanem egy nép lelki portréját festi meg. A technika bravúros: apró részletek figyelmeztetnek közelgő sorsfordulókra (remekül működik az idősűrítés), csendben elejtett utalások nyernek később jelentőséget (nemegyszer megdöbbentő felismeréseket okozva), finom gesztusok építenek árnyalt jellemeket (a színészgárda kitűnő), s a forgatókönyv annyira precíz egyensúlyban tartja a cselekmény súlypontjait, hogy a bő háromórás játékidő során egyszer sem veszti el nézője figyelmét. A viharos történelembe vetett kisember drámája egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a végkifejlet felé (erre utal a nemzetközi cím is), és egy adott ponton összekapcsolódik a művészet és a valóság kapcsolatának firtatásával. Igazi élveboncolás ez, melyben a rendező önmaga pályájára is reflektál, feldolgozva a túl korán érkezett világsiker terhét és az Amerikában leforgatott Az utazó (The Tourist) művészi kudarcát.

Mindez nem véletlen: Donnersmarck a totalitarizmus ideológiai alapú művészet-felfogásának bírálata mellett a posztmodern formalizmust is alapos kritikával illeti, kezdve a szakma alapvető fogásainak pökhendi elvetésétől a polgárpukkasztó gesztusokon át a konceptuális művészet sznob képmutatásáig. Kurtot nem csak az elnyomás, a végtelen (s ezért iránytalan) szabadság is megbénítja. Katarzis akkor érkezik, amikor egy újságcikk fotója és egy régi fénykép kerül elő. Egymásra vetülésük egy tízperces néma jelenetben a film csúcspontja, csakúgy, mint a rettegett-csodált mentor nem sokkal korábban elhangzó, eszméltetően őszinte vallomása. Személyes sors, történelem és művészi beteljesedés találkozik a fekete-fehérben újrafestett fotókon: egy darabka létteljesség. A művészvilág „az objektivizmus új, tiszta hangját” ünnepli, mi azonban tudjuk, alkotónk műve nem is lehetne személyesebb.

Donnersmarck fölényes eleganciával vezeti nézőjét, s olyan ügyes, hogy ezt az ellentmondást majdnem teljesen eltünteti többszörösen rétegzett filmjéből. Pedig ez az a paradoxon, amibe Közép-Európa összes kibírhatatlan ambivalenciája összesűrűsödik: megérthet-e minket bárki? Megérdemelt-e a siker, ha teljes félreértésből táplálkozik? Megszűnik-e a varázs, ha félresöpröm mindazt, ami a valóság és közém tülekedett? Őszintének szánt gesztusomat hogy fogadja a világ? Felemel vagy kinevet? A kegyes hazugság, amit Donnersmarck elkövet, Gerhard Richter figyelmét is felkeltette, aki azt nyilatkozta, a filmben jelöletlenül fonódik össze valóság és fikció. A mozi (s egyúttal a művészet) természete viszont ilyen: élet helyett történetet alkot, lélek helyett karaktert, valóság helyett kulisszát. Többre nem is lehet képes, különben a Teremtőt kísértené. Marad a valóság modellje. Maszk, ami egyszerre megmutat és elrejt.

(Megjelent: Új Ember, 2019. október)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *