4

Joker – rendhagyó kritika

írta Minime

A megszokottól eltérően írom meg ezt a kritikát, ha egyáltalán tekinthetjük annak… inkább nevezném kórtörténetnek és számvetésnek. Hogy letudjuk a kötelező kört, említsük meg, hogy Todd Phillips filmjéről van szó, aki íróként és rendezőként is új arcát szerette volna megmutatni a nézőknek, és kiváló színészekből rakott össze egy szereplőgárdát, amelyet az alapjában véve is pszichotikus külsejű Joaquin Phoenix címszerepe „koronázott meg.”

  • Joker: Olyan anarchisztikus antagonista, aki híján van minden jellegű személyes érzelemnek, önhasznú vágynak, miközben „tudatában van” annak, hogy egy bűnözői lángelme, aki csak „fel akarja égetni a világot.”
  • Arthur Fleck: Szorongó, visszahúzódó, pszichiátriai beteg, ragaszkodó, nárcisztikus önigazolási vággyal, ami felhőtlen rajongásban és önmaga túlértékelt önkép-formálásában testesül meg.

Amennyiben az első figurát vesszük alapul, akkor Heath Ledger és Jack Nicholson neve azonnal be fog ugrani, de koncentráljunk az előbbire mint minden idők vitathatatlanul legjobb Joker-adaptációjára. A figura zseniális volt, lelkiismeret és bűntudat nélküli szociopata, aki simán felrobbantott egy kórházat, ha éppen ahhoz volt kedve, de valójában bármire képes lett volna, ami átfut az agyán, és mindezt úgy, hogy a maga őrületében tökéletesen kivitelezett és mások kárára megtévesztő mesterműként hatott a tevékenysége. Ezzel szemben jelen filmünk főhőse egy bizonytalan, molesztált és kitaszított gyerekből lett felnőtt, akit téveszméi, látomásai és kétes emlékei taszigálnak egy „bűnözői” világ felé, amire erősen rásegít a jelenkorunkból származó „leszarok mindenkit, aki nem olyan jó, mint én” attitűd és a társadalom hideg nemtörődömsége. Ha Arthur Fleck az a személy, akiből az előző Joker megszületik, akkor a film alapvetően egy hatalmas baki, ugyanis az ilyen személyiségjegyek általában szuicid indíttatású végkifejlethez vezetnek, és nem a véletlenből egy mozgalom vagy forradalom központi figurájává váló alak felé, aki igazából azt sem tudja, ki ő maga. Joker, mármint az igazi Joker pontosan tisztában van az erősségeivel és a korlátainak hiányával, ahogyan azzal is, hogy ő az a láncszem, amely elválasztja a zsenit az őrülttől, miközben mindkét személyiség jelenlétét kombinálja.

Természetesen ez a film más nézőpontból készült, és ezért lett ilyen, amilyen. Vannak szerepek és karakterek, amelyeket egy színész a mennybe emel, míg mások meggyilkolják. Ebben a filmben Todd Phillipsnek hála megtörténik annak a tökéletes betetőzése, amit David Ayer megkezdett az Öngyilkos osztagban Jared Letóval, de ez most jóval fájdalmasabb, ugyanis ez a film komolyan veszi magát. Arthur Fleck egy humoristának készülő és vágyó hivatásos bohóc, aki magára ölt egy szerepet, amely felemészti, és kialakul benne az elfojtott düh és keserűség által életre hívott karakter, akit aztán Jokernek nevez. A folyamat hosszú és fájdalmas, és láthatjuk, mennyire személyes jellegű, miközben egy igazi Jokernek nincsenek indokai, nincsenek motivációs gondjai, nincsenek emlékei – ha vannak, azokat sosem tárná fel vagy erősen eltúlozná – egyszerűen csak egy „farkát kergető kutya”, aki miközben nem tervez, közben is minden tervszerű.

Muszájnak éreztem ezt leírni, hiszen Arthur Fleck-ből sosem lehetne igazi Joker, ahogy nem is lett, csak egy kifestett önmarcangoló, vélhetően a külvilágtól elforduló, hallucináló BOHÓC, de közben a jokerség lényege elveszett benne. Nyilván átütő alakítás, ha valaki játszik az arcával, lead jó néhány kilót, betanul néhány „őrületes piruettet”, és jó színész, aki, ahogy már írtam, alapból nem tűnik normálisnak. Zazie Beetz és De Niro olyan kellékei az anyagnak, amelyek feltétlenül szükségesek, de csak a nevük kellett. Itt Phoenix részére megy a hatásvadász Oscar-futam, és igen, lesz rá esélye.

Vannak filmek, amelyek azért lesznek sikeresek, mert a korszellem azzá teszi őket, és hasonló a helyzet a színészekkel is. Jelen esetben a tömeg, illetve a tömeg önálló gondolatokra képtelen része egyesül a tömeggel és leborul Phoenix színészi nagysága és a film egyedisége előtt, ahogyan az megtörtént az utóbbi évtizedekben más rossz filmeknél is. A teljes szentségtörés érdekében felsorolom: Ponyvaregény, Harcosok klubja, Keresztapa-trilógia stb. Mindenki ismeri ezeket, és ezeket szeretni kell, de saját véleményt szinte senki nem mond róla, mert kötelezően szereti, mert azt írták-mondták, és nem akarok kilógni a sorból. Nekik kell szeretniük ezt a filmet, nekem nem kötelező, úgy érzem, ahogyan a fentieket sem tudom.

Sajnos számos helyen találkoztam olyan részletekkel, amik az ember saját életében is megtörténnek, és ettől lettem ennyire háborgó a film láttán, hiszen minden sérült léleknek az erőszak angyalává kéne válnia, ha sérelem éri vagy kontrollálhatatlanul lecsúszik, mert ha igen, akkor már nekem sem ide kéne írogatnom, hanem valaki hideg hátán táncolni bohócnak öltözve Jokernek hinni magam? Ez a film egy kiváló társadalomkritika, de pocsék eredetmozi, ami megszentségtelenít egy ikont, ahogyan az én nemtetszésem fog sokakat felháborítani ezen, és a fentebb említett filmek iránti nemtetszésem miatt. Ugyanez igaz a főszereplőre is, aki kiválóan alakítja a pszichotikus, önmarcangoló és sérült bohócot, de nem a JOKER-t. Todd Phillips nyilván tudta ezt, amikor írta a szkriptet. Ahogyan azt is tudta, mennyi és mennyi Arthur Fleck szerepel napi szinten az esti híradóban, akik naponta követnek el szörnyű tetteket gátlástalanul, és mégsem hiszik – bár van, aki igen – magukat annak, amik valójában nem.

Összességében számomra ez a film egy kórtörténet, amely egy sérült ember segélykiáltása a gödör legaljáról azok felé, akik a mindennapokban hasonlóképpen viselkedve nem tudnak már különbséget tenni a jó és rossz között, miközben valami magasztosabb cél szolgálata érdekében jelenlegi önmaguknál többre hivatottnak tekintik magukat. Azonban köszönőviszonyban sincs a karakter igazi „nem létező”, kategorizálhatatlan személyiségjegyeivel, hanem teremt egy sajnálatra méltó, kitaszított, megnyomorított emberből születő szánalmas ripacsot a BOHÓC képében, és ez lehetne a film igazi címe is. Persze lesz majd itt szó nagy átélésről, új nézőpontról, kiváló művészi megjelenítésről, de ez valójában egy pofon a képünkbe a mai világ működéséről a ’70-es évekbe ültetve, és egy kiváló ébresztő hang annak irányába, hány ilyen beteg bohóc szaladgál köztünk nap mint nap. Az egyik lehetek én, a másik akár te, aki olvasod ezt, de egyikünk sem lehet a JOKER, csak egy bohóc.

4 komment

  1. Kedvetlenül ültem be a filmre, és a végén elbűvölve, lelkesen jöttem ki. Rosszkedv ellen hatékony műalkotás.
    Érthetetlen nekem, hogy fanyalogsz, amikor a színészi játék+operatőri munka+filmzene hármasa olyan hatékony elegyet alkot, hogy tömény élvezet. Ki a tökömet érdekel Joker? Unom a képregényeket, untam a kötelező utalásokat a filmben. Felnőtt korára az ember nem rajzolt idolokat fényezget képzeletében, hanem éli az életét. Mondom ezt úgy, hogy tinédzserként az összes akkoriban megjelent magyar nyelvű szuperhős képregényt megvettem és gyűjtöttem. Az első pont A gyilkos tréfa volt.
    A film nem manipulál. Szórakoztat. Elég sötét módon teszi, de negyvenes korára az ember annyi szarságot lát és megél, hogy a filmen csak mosolyog. Nekem tetszett. Kétszer néztem meg moziban. Amint ki lesz adva még párszor tuti megnézem. A Ragyogás az elsődleges nyomasztó kedvencem, kb. tízszer láttam eddig, de mostantól a Joker is az.
    Te jó ég, egyébként te is beleestél az Arthur Fleck csapdába. Nem látsz át a maszkon. Honnan veszed, hogy reménytelen szerencsétlenség a fickó? Te nem vetted észre a fordulatot, amikor a sorozatos ütések leverik róla a társadalom által elvárt személyiségét, álarcát?

    SPOILER

    Nem szúrt szemet a kíméletlensége, amikor megöli az anyját?! Vagy az a kérlelhetetlen düh, amikor végez Randallal? Vagy az okos párbeszéde Murrayvel, ahol minden van, amit el lehet képzelni: affektáló ripacskodás, fenyegető komolyság, józan felelősségre vonás, őszinte vallomás, hiszen bevallja, hogy mit tett. Azért erre egy full kretén nem képes.
    És ne feledd, ez a Joker még csak felfedezte, hogy személye vonzó ikon a társadalom aljának. Tudna fejlődni.

    SPOILER VÉGE

    Az a te bajod, hogy Joker rajongóként vártál valamit, de egészen mást kaptál. Erre mi mást mondhatnék, ha lócitromot adott az élet, ne csinálj belőle limonádét!

  2. Egész másképp látom a filmet.
    Todd Phillips nagyon izgalmasan hekkelte meg a stúdiórendszert: eladott egy komoly társadalmi drámát/karaktertanulmányt a Warner-nek úgy, hogy beleszőtte a forgatókönyvbe a képregényvilág legikonikusabb gonosztevőjének alakját. Ez nem az a Joker, akiket előzőleg láttam a filmvásznon, de fölösleges is azokhoz hasonlítani. A fröccsöntött Marvel-eszképizmus korában ez nagyon nagy dolog, még akkor is, ha alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy a film azért szimplább, mint aminek mutatja magát + a korszellem meg a hype is túlemeli.
    Phoenix zseniálisan teremt kényelmetlenséget a nézőnek (az a nevetés, úristen…), és az is jó, hogy bár reális mentális deformációkkal dolgozik, pontos diagnózist szándékosan nem érint. A képi világ + atmoszféra + zene hármasa szintén átlagon felüli.
    Mindezek tetejébe pedig elég nyugtalanító, hogy a film kegyetlen tükröt tart a jelenkori társadalomnak: tudatipar van, szórakoztatás, higgadt társadalmi diskurzus helyett acsarkodás és cinizmus, válságtünetek egész sora.
    Hát igen: kínos, mert fájdalmasan igaz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *