1

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

írta Nikodémus

A világ kegyetlen. Szembejön, beléd rúg, vérig sért, és még csak ott se hagy: mindig veled marad, az elviselhetetlenségig. Nem tudsz mást tenni, mint visszaadod neki, ami jár: jön a frusztráció, a düh, az ordítozás. Mind menekülés, hogy lerázhasd magadról azt a terhet, amit az élet jelent. Sírni, örülni, feloldódni, elkülönülni – a tiszta érzelmek lehengerlő intenzitását nem lehet egy egész életen át bírni. Tán épp ezért növünk fel. A gyerekkor mélységes érzelmi rémületességéről nem sokan mernek beszélni, hát még filmet forgatni, ráadásul úgy, hogy Amerika egyik legkedveltebb mesekönyvét veszik hozzá alapul. Tízéves Spike Jonze éjsötét drámája, ami gyerekmozinak álcázza magát.

Maga az alapmű is hagyott maga után kérdőjeleket megjelenése idején: a vicsorgó, félelmetesnek tűnő fantáziafiguráktól bizony kiakadtak a szülők – no nem mintha ez meglepő lenne a rózsaszínre suvickolt Disney-álomvilág szülőhazájában. Pedig Maurice Sendak legelső könyvével nagyon fontos dologra tanít: a düh kezelésére. A rövid történet főszereplője egy nap rossz fát tesz a tűzre, majd a számonkéréskor hisztizik egy nagyot, világgá megy (pontosabban hajózik), aztán pár kaland után estére hazakerül, és megérti, hogy valamiképp kordában kell tartania érzelmeit. Sendaknak azóta születtek érettebb, trendibb, terjedelmesebb művei is, ám mindmáig ezt tartják a legelementárisabbnak (talán azért, mert realisztikusabb, mint Miki egér, ám a véres Grimm-opuszok világáig mégsem merészkedik). Spike Jonze pedig fogta a könyvet, és újraértelmezte.

Max (Max Records) igazi eleven kisfiú, azaz vásott kölyök: farkasbundában rohangál, táncol az asztal tetején, és kutyáját kergetve kirohan az utcára, miközben a világ legnagyobb csatáját játssza le fejben. Anyja (Catherine Keener) dolgozni próbál, de nem tud, ezért elkapja, és jól összeszidja a figyelmére vágyó fiát. A szokásosnál nagyobb képzelőerővel megáldott srác bosszúból nekiindul az ismeretlennek, és csakhamar egy egzotikus vidéken találja magát, ahol különös lények élnek. Először nagy az ijedelem, de aztán összeismerkednek, és a fiú meghódítja a groteszk külsejű szörnyek szívét: megteszik királyuknak. Valami azonban nem stimmel: egy idő után unalmassá válik a várépítés, a közös kurjongatás, az önfeledt randalírozás. Ideje hazamenni.

A filmtervezet még a szokásos Hollywood-mérce szerint is eléggé hányatott sorsú volt: miután készült belőle egy rajzolt rövidfilm a hetvenes években, a nyolcvanas évektől a Disney próbálta nagyvászonra átültetni Sendak meséjét. A későbbi Pixar-főnök John Lasseter segédletével ötvözték volna a hagyományos és a 3D-s animációt, de egy tesztvideón túl nem jutott a dolog. A jogokat megvette a Universal, és kezdetben ők is animációban gondolkodtak (Eric Goldberg vezetésével); egészen 2003-ig, amikor Sendak hatására Spike Jonze került a fedélzetre, és eldőlt, hogy élőszereplős film fog születni. Dave Eggers szállt be forgatókönyvet írni, ám a stúdiófejesektől egyre több kritika érkezett a Jonze/Sendak páros megközelítésével kapcsolatban, így a Universal átpasszolta az egészet a Warner-nek. Sendak (szó szerint) tízmondatos könyvéből végül 111 oldalas szkript készült, és 2006-ban nekiálltak a szereplők keresésének, Jim Henson cége pedig bevállalta az animatrikus bábok elkészítését. A fiú főszereplő kedvéért a stábtagok hozhatták gyerekeiket a forgatásra (el lehet képzelni, milyen kergetőzés mehetett…), az osztályterem-jelenetben pár látható is a lurkók közül. 2008 elején egy kisebb videó kiszivárgott a produkció berkeiből, és dacára annak, hogy mindenki lenyilatkozta, korai és befejezetlen anyagról van szó, meglehetősen vegyes reakciókat kapott. Ez és a stúdió félelme, hogy a film hangvétele ijesztőleg hat majd a gyerekekre, egy teljes évvel eltolta a produkciót – állítólag még az is felmerült, hogy az egészet újraforgatják. Végül Alan Horn és Gary Goetzman bizalmukról biztosították az alkotókat, Jonze pedig ráérősen fejezhette be filmjét. A Warner (miután rájött, hogy nem kapta meg a vágyott gyerekmeséjét) felnőtteknek szóló filmként promotálta produkciót, ami néhány mozis hét után csendesen megbukott – épphogy visszatermelte az árát.

Nem csoda: a film maga elég kegyetlen, amennyiben őszinte tükröt tart a gyerekkor hamisítatlan érzelem-világa elé. Max magányos, figyelemre vágyik, és (akár egy hétköznapi kisgyerek) ha nem kapja meg, ramazurit csap. Tiszta érzelmei, melyeket még nem tompít le józan belátás, akadálytalanul áradnak, és nem érti, anyja és a többi ember miért nem partner ebben a hatalmas hullámokat vető pancsolásban. Utazása menekülés, és kezdetben úgy tűnik, jutalom: összehaverkodik a vadakkal, akik csodálják, dicsérik, és persze minden csínytevésében rögtön benne vannak. Fokozatosan ébred rá, hogy játszótársai (noha a forgatókönyv egyiküket-másikukat felruházza néhány jellemvonással) nem valódi karakterek, csupán vázlatok. Épp ez az: ugyanúgy reagálnak Max minden cselekedetére, ahogy ő tenné, és élő-mozgó-beszélő tükrökként szembesítik őt saját jellemével. Így még fájóbb a tombolás, az öröm, a bánat, a magány: az érzelmek meghatározhatatlan kavargása, amitől úgy érezzük, a világ támad ránk, pedig csak mi vagyunk fékezhetetlenek. Persze: nem is tudjuk, mi az a fék, mindent teljes erőbedobással élünk meg – erről szól a gyerekkor. A szívet-lelket szétvető örömről, a túlcsorduló kalandvágyról, az Univerzum-omlasztó nagy sírásról. És arról, hogy ezt mind el kell engedni egyszer, hogy normális felnőtté váljunk.

Max megérti, hogy nem engedheti magára szűrő nélkül (egy felnőtt szemével: nem nagyíthatja fel ezerszeresére) a világ őt érő hatásait, mert abba belehalna. S az énvédő mechanizmusok finoman elkezdenek kialakulni: vigyázz a mászókán, tartsd a szádat vendégségben, viselkedj szófogadóan a mamánál! Aztán: gondosan válassz pályát, barátot/barátnőt, ügyelj, hogy rossz társaságba ne keveredj, figyelj oda a karrier adta lehetőségekre! Jön az iskola, a barátok, munkahely, lakás, házastárs, gyerek. Lassan keretet kap az élet – megtartó és egyúttal lezáró keretet. Érthető, elkerülhetetlen, és mégis megszakad a szív – vége a gyerekkornak.

Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *