A hely / A vendégek (2017)

írta Nikodémus

Vendégség? Izgatott készülődés, majd könnyedén szaladó idő, önfeledt hangulat és nagy, világmegváltó beszélgetések jutnak eszünkbe. Ám mi a helyzet akkor, ha a gondosan előkészített ünnepi alkalom valamilyen okból félresiklik? Drámára, sőt, filmre kínálkozó téma, ám a megannyi remek kamaradarab közül is kiragyog két közelmúltban elkészült alkotás: A hely és A vendégek csípősebb, mint várnánk, s mélyebbre hatol, mint szeretnénk.

Egy középkorú, szakállas férfi (Valerio Mastandrea) ül a kávézó egyik félreeső asztalánál. Ábrázata gyűrött, kedve szürke, mégis szokatlan forgalmat bonyolít: emberek érkeznek hozzá és távoznak tőle – ki vidáman, ki leverten, de semmiképp sem közönyösen. Rejtve őrizgetett vágyak hagyják el az ajkakat, s a felelet rájuk pedig általában egy-egy feladat: rémisztő, képtelen, megoldhatatlan. A kétségbeesés láthatóan nem hatja meg a rejtélyes médiumként viselkedő férfit, inkább érzéseikről kérdezi vendégeit, s a részletekre mániákusan ügyelve viseltes nagykönyvébe jegyzetel. Nap napra virrad, ügyek megoldódnak és eszkalálódnak, mi pedig egyre növekvő kíváncsisággal figyeljük Paolo Genovese (Teljesen idegenek) szikár rendezését: mi fog ebből kisülni? A különös alak kiléte felől mindvégig homályban hagy minket a forgatókönyv; sűrű, rövid mondatokból és foghegyről odavetett megjegyzésekből próbálunk következtetni, s lassan felépül bennünk egy szimbolikus világ: bűnről és bűnhődésről, erkölcsről és intellektusról, választásról és végzetről. Rendezőnk a játékidő derekától kezdve nem is rejtegeti, hogy egyetlen helyszínen játszódó filmjének műfaja a középkori moralitásjátékot mintázza, ám egyértelmű erkölcsi támpontok kijelölése helyett bizonytalanságban hagyja nézőjét. Lehetne ez akár posztmodern fricska is, Genovese azonban inkább ugródeszkának szánja filmjét a transzcendens felé egy végletesen materialista világban.

Hasonló tájékra téved, ám egészen másfelől közelít Sally Potter író-rendező. Mérnöki precizitással, bravúros karakterrajzzal megírt filmjéhez elég néhány egyszerű eszköz: egy árnyékminiszteri kinevezés, egy felső-középosztálybeli lakásbelső, egy párját ritkító hanglemez-gyűjtemény, pár pezsgőspohár, némi kokain és egy csőre töltött pisztoly. Három házaspár érkezik vendégségbe a negyedikhez, s már az első jelenetből kiderül, sok jóra nem számíthatunk ezen az estén. Főszereplőinket perzselő indulatok fűtik, a forgatókönyv hajtűkanyarjai megdöbbentenek, ám A vendégek című film talán legfontosabb erénye mégis az, hogy nyolc ember sorsfordító drámáját egyidejűleg, azonos súllyal képes ábrázolni. Közben pedig leszámol számtalan társadalmi sztereotípiával: Potter alkotása olvasható antifeminista kiáltványként, kíméletlen szinkretizmus-kritikaként, az üresfejű konzum-idiotizmus maró kigúnyolásaként és a nagy posztmodern léthazugság leleplezéseként egyaránt. S mindehhez éjfekete humor és kamaradrámai sűrítettség társul. Kegyetlen, felzaklató film A vendégek, mert a hétköznapi öncsalásaink mélyén ordító fekete istenhiányt mutatja meg szépítés nélkül.

Ha a vendégség csupán a finom ételekről, a dicsekvésről vagy a közös delíriumról szól, nem több, mint materialista páváskodás. Ahogy egy mély beszélgetés, egy hangulatos borozás rádöbbenthet életünk alig sejtett mélységeire, úgy Genovese és Potter filmje is szívünket nyitogatja: bizony vendégek vagyunk csupán mindannyian ideát, pár évtizedre.

(Megjelent: A Szív, 2019. október)