Volt egyszer egy Hollywood (Once upon a Time in Hollywood)

írta Minime

Quentin Tarantino neve mindig garancia a minőségre, és korunk mozibiznisze éppen így is kezeli. Nem feltétlenül remélnek eget rengető bevételi adatokat a filmjeitől, csupán csak valami olyat, amit mástól nem mindig kapunk meg. Tisztességgel megírt forgatókönyvet, remek dialógusokat és olyan szinte már beteges erőszakot, amilyenre a példaképéül választott távol-keleti rendezők munkái adhatnak alapot. Legújabb, teljesen önállóan vászonra vitt mozija azonban – mondhatjuk – merőben eltér a megszokottaktól. Vagy mégsem?

Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) régi idők híres színésze, aki mostanság már csak TV-ben és gonosztevőként kap szerepajánlatokat, miközben delíriumos mindennapjait barátjával és egyben kaszkadőrével, Cliff Booth-szal (Brad Pitt) tudja megosztani. Ugyan kap még ajánlatokat, és egyesek szívesen tolnák a szekerét, de nagyon jól tudja maga Rick is, hogy karrierje hullámvölgybe került, és nemigen létezik kiút egy, az 50-es években virágzó sztár számára 1969 Hollywoodjában. Sorsával nehezen megbékélő, önmarcangoló énje jó néhányszor állítja önellentmondásba magával, de az egója mindig győz. Miközben Rick karriertörténetét és Cliff életvitelszerű csendes vagányságát követjük, megismerhetjük Sharon Tate (Margot Robbie) személyiségének és életvitelének nüanszait Tarantino sajátos értelmezésében. Rálátásunk nyílik a kor hippimozgalmának működésére, a filmipar stílusváltására és magára a szórakoztatóipar korabeli reneszánszára. Miközben pedig várjuk a bevezetőben már említett sajátos vonásokat, valami egészen mást kapunk, amit azért a film utolsó félórája erőteljesen visszaigazít a megszokott irányvonalra.

Állítólag Tarantino szívügye volt ennek a filmnek az elkészülése, de hát melyik filmjéé nem az? Azonban ezúttal szinte teljesen mást hoz ki magából, mint amit tőle megszoktunk vagy várnánk. Kivételesen részletes és narratíva nélküli környezettanulmányt prezentál a 60-as és 70-es évek átmenetéről, vizuálisan a legapróbb részletekre is ügyelve lebbenti fel a fátylat saját elképzeléseiről Hollywoodot illetően. Színészei hálásak a szerepeikben, akárcsak Christopher Nolan-nél, így Tarantinónál is létezik egy biztos és magasan jegyzett kör, akiket mindig szívesen rendez. A kollektíva, ha nagyon figyelünk a mellékszereplőkre is, talán minden eddigi filmjénél impozánsabb. DiCaprio szinte hozza a Wall Street farkasát, miközben Pitt egyszerűen csak jelen van és minimálisan értékes verbális megnyilvánulásai ellenére is nyomot hagy a nézőkben. A kulcsfigura azonban Margot Robbie, aki gyakorlatilag leplezetlen naivitással jeleníti meg a 20. század egyik legfelkavaróbb gyilkosságának áldozatát, miközben élvezi azt a „szerelmi üzenetet”, amit Tarantino ezúttal számára és neki írt. Uma Thurman úgy látszik, elveszti korábbi múzsaszerepét, hiszen Robbie gyakorlatilag kellékszereplőként kap nagyobb hatáskört a rendezőtől ebben a filmben, mint Thurman bármikor. Ennek viszont a nézők örülhetnek, hiszen a színésznő gyönyörű, és minimális szövege, valamint reprezentatív szerepvállalása ellenére is érezteti, hogy a jelen és jövő egyik legnagyobb oszlopa. A mellékszerepekben annyi és annyi sztár jelenik meg, ahányat elképzelni is nehéz, marginális kiegészítő szereplésük sajnos nincs nagy hatással a filmre, de tudjuk, a nagy nevek is sokat adnak egy tarantinói epizódszerepre.

Szokatlanul vizuális, merőben ellentétesen non-narratív, a remek színészi játékokra alapozva szinte belerángatja nézőit a Woodstock-i bulihangulatba, ugyanakkor indokolatlanul hosszú, kevés mondanivalóval bíró és időnként üres, ám kiváló alakításokkal tűzdelt filmről beszélhetünk. A végén azért lehetőséget kapunk a rendezőtől arra, hogy kikacsintson a saját gondolatmenetének expozíciójára, így az utolsó félórája a filmnek ismételten egy olyan remek vízió, amilyet azt hiszem, jelenleg ebben a formában senki nem tud készíteni, és ezt nem Quentin rajongójaként írom. Rengeteg és rengeteg potenciál, amelyből sajnos két dolog sül csak ki igazából: a fiúk remek színészek, és Tarantino azt hiszem, rajong az új múzsájáért.