Az Oroszlánkirály (The Lion King, 2019)

írta Szenilla

Igen, tényleg majdnem szóról szóra megegyezik a rajzfilmmel. Igen, az állatok arcáról tényleg nehéz leolvasni bármit is. És igen, az embernek tényleg olyan érzése van néha, mintha valami természetfilmet nézne. Na de ne szaladjunk ennyire előre…

Miután a Disney sorra veszi a régi klasszikusait, evidens volt, hogy előbb-utóbb Az oroszlánkirálynak is elkészül az élőszereplős változata. Idézőjelben persze. A filmben senki nem „él”, és  valójában maga a Disney sem élőszereplős feldolgozásként aposztrofálja a filmet. Csupán nagyon jól sikerült fotorealista animációról van szó (a rendező később elmondta, az egész filmben csak egyetlen jelenet valós felvétel). A rajzfilm 1994-ben került a mozikba, a kézzel rajzolt filmek kategóriájában minden idők legnagyobb bevételét hozta világviszonylatban is. A Disney valószínűleg nem sokat dilemmázott azon, hogy elővegye-e újra. Bár a 260 millió dollárból készült új verzió a kritikusoktól kapott hideget, meleget, a bemutató hetében több mint 190 millió dollárnyi bevételt hozott csupán az USA-ban, ami remek indítás.

A rendező, Jon Favreau már rendelkezett némi tapasztalattal állatkertesdiből, hiszen az ő neve fémjelzi a három évvel ezelőtt bemutatott A dzsungel könyve remake-et is. (Ha ez nem lett volna elég ajánlólevélnek, jó néhány film mellett például A Vasembert is ő jegyzi.) Jeff Nathanson nem nagyon mert változtatni a forgatókönyvön, ami szerintem teljesen érthető. A rajzfilm két Oscart és három Golden Globe-díjat nyert, a fél világ odáig volt érte, igazi klasszikus lett belőle. Kár lett volna egy már jól bevált recepten nagyokat alakítani, de akadnak azért apró újdonságok.

Ha már állatos Disney film, a Dumbó-feldolgozás például nem sokban hasonlít az eredetihez, de annak a cselekménye is jóval ingerszegényebb, ráadásul az elefánt nem beszél, így muszáj volt egy kicsit – elnézést a kifejezésért – feljavítani. Az oroszlánkirály esetében viszont teljességgel nem értem az azon való felháborodást, hogy miért hasonlít az egész ennyire az eredetihez. Nos, hát azért, mert ez így is működik. Tényleg vannak párbeszédek, amik gyakorlatilag szóról szóra megegyeznek a rajzfilmbelivel. Na és aztán? Tegye fel a kezét, akinek ez anélkül is feltűnt, hogy kívülről tudná az eredetit, vagy megnézte volna azt az utóbbi időben.

A zeneszerző újfent Hans Zimmer, a dalokat pedig most is Elton Johnnak és Tim Rice-nak köszönhetjük. A rajzfilmből öt dal felcsendül a filmben is. Igaz, mi mindent magyarul, és nem az eredeti verzióban kapunk, de Péter Szabó Szilvi is szépen énekel ám, nemcsak Beyoncé. A korábbi stábból a zene- és dalszerzőkön kívül csak Mufasa szinkronhangja, James Earl Jones vett részt újra a munkálatokban.

Ha a főszereplők esetében nem is annyira, de némely állatot nézegetve bizony nehéz egyértelműen megállapítani, hogy valódi felvételt vagy csak egy számítógéppel animált szereplőt látunk éppen. Márpedig a válasz minden esetben az utóbbi. Minden egyes képkocka stúdióban, és nem a szavannán került rögzítésre. A szereplők megalkotásakor állatkerti állatok megjelenését és mozgását vették alapul. Simbát például egy Dallasban élő, akkor egy hónapos oroszlánkölyökről, Bahatiról mintázták. Remek munkát végeztek, kis túlzással felvonul a teljes afrikai fauna.

Sokan nehezményezik, hogy főhőseink „arcáról” gyakorlatilag lehetetlen érzelmeket leolvasni. És tényleg. Ezzel nyilván a készítők is tisztában voltak, amikor eldöntötték, hogy nagyon élethű, ebből adódóan állat mivoltuknak megfelelően az arcukon érzéseiket kifejezni kevéssé tudó, avagy kevésbé realisztikus, de ha kell síró, nevető, dühöngő figurákat hoznak létre. És mint azt  a mellékelt ábra is mutatja, nyert az előbbi verzió. Láttunk már az állatkertben (netalán a szavannán) könnyeivel küszködő oroszlánt? Vigyorgó vadkant? Na, éppen ezért nem látunk a filmben sem. Ugyanakkor a gyerekeknek talán éppen arra volna szüksége, hogy kedvenceiket mosolyogni, szomorkodni lássák. Szerintem ez egy mesének fontos része volna, de a Disney részéről ez valószínűleg már rég nem erről szól. A célközönség inkább a nagyobb gyerekek (végre sikerült a korhatár besorolást is eltalálni), illetve az eredeti rajzfilm egykori – valahol mélyen még most is kicsit gyermek – rajongói.

Simba és Mufasa kapcsolata, még ha nem is hosszú életű, remekül mintázza az ideális apa-fiú kapcsolatot. A bölcs uralkodó igyekszik mindenre megtanítani leendő utódját, miközben nemcsak apja, hanem cinkostársa is. Következetes, és ha kell, szigorú, de mindig lehet rá számítani. Szép példát látunk a barátságra is: remek társ a bajban Timon és Pumba, akik felkarolják és maguk közé fogadják a kisoroszlánt, és akik szerint még mindig hakuna matata. Zordon még rondább és aljasabb, mint volt, ugyanez igaz a hiénákra is, de ők legalább néha szórakoztatóak. A történet néhol kicsit nyomasztó, de a kezdeti búskomor hangulatot remekül feldobja a szurikáta és a varacskos disznó, akik az elmúlt 25 évet bizonyára humorérzékük csiszolásával töltötték, egészen jó eredménnyel. Rafiki és Pumba ámokfutása a film vége felé közeledve eléggé bádszpenszeresre sikerült, részemről a dalolászás mellett ez volt a leginkább szürreális rész.

Adott volt egy igazi klasszikus, egy már jól bevált termék, ami lényegében nem változott, csak a csomagolás lett új. Aki magát a történetet szereti, jó eséllyel a filmet is szeretni fogja.