0

Brexitannia (2017) / Brexit: Háborúban mindent szabad (2019)

írta Nikodémus

Mikor e sorokat írom, még nem biztos, hogy Nagy-Britannia is választ-e magának európa-parlamenti képviselőket – ez a tény önmagában tökéletesen jellemzi, milyen bohózattá süllyedt a Brexit körüli politikai kötélhúzás, melynek főszereplői mintha bizarr táncot lejtenének az egyre döbbentebb publikum előtt. Milliónyi kidobott kompromisszum-tervezeten, számtalan újrakezdett tárgyaláson és leszavazáson, valamint három kilépési céldátumon vagyunk túl, s még mindig képtelen bárki megmondani, kilép-e az Egyesült Királyság az Európai Unióból vagy sem. Ez a tanácstalanság paradox módon úgy szivárog be észrevétlenül két, frissen elkészült filmbe is, hogy azok eredetileg csupán magával a szavazással és annak közvetlen utóhatásaival foglalkoznak.

Timothy George Kelly rendező nem is gondolta, hogy túlzottan magyarázkodnia kéne, inkább jó dokumentumfilmes módjára meginterjúvolta a brit társadalmat, az eredményt pedig egy másfél órás filmmé kerekítette, kontextus és kommentár nélkül. Hallunk nyilatkozni gyári munkást, kiskereskedőt, nagyvárosi értelmiségit, diákot, bevándorlót, leginkább frontális beállításban, közvetlenül a kamerának (azaz a nézőnek) beszélve. A Brexitannia látszólag elfogulatlan körképet ad a Brexit-szavazás utáni angol lelkiállapotról; erősen érezhető Kelly törekvése, hogy mozgóképes pillanatfelvételét kordokumentummá emelje, ám a néző egy idő után ráun a fekete-fehér képekre, a kiábrándítóan egyhangú operatőri munkára és a folyton ismétlődő gondolatokra. A helyzet akkor sem javul, amikor a közember után az értelmiségi kezd beszélni: egyrészt (kissé manipulatív fogásként) színesre vált a kép, másrészt hiába várunk, válaszok helyett csupán hosszan kígyózó mondatokat kapunk. Amit két elmés (és persze demagóg) megállapítással elintéz a sarki fűszeres, azt a tudós szociológus bonyolult (s politikailag kínosan korrekt) okfejtésekbe öltözteti – ám egyikük sem jut előre a megoldás útján. Ez az igazán elszomorító: egy egész társadalom áll értetlenül saját, már meghozott döntése előtt.

Könnyű tanulságokkal szerencsére Toby Haynes sem próbálkozik az HBO-ra készült Brexit: Háborúban mindent szabad (Brexit: The Uncivil War) című tévéfilmjében, csupán igyekszik megragadni a probléma összetettségét. S ez maradéktalanul sikerül is neki: még csak májust írunk, de dühödt, pörgős, ugyanakkor aprólékos munkája máris az idei év egyik legjobb politikai filmje. A James Graham forgatókönyvéből készült alkotás legfontosabb erénye, hogy az eseményekkel jobbára csak sodródó politikusok helyett a kilépéspárti kampány vezetőjét teszi meg központi alakjának. Dominic Cummings (Benedict Cumberbatch) autisztikus viselkedése, felforgató hozzáállása, valamint mizantrópiával kevert cinizmusa tökéletes kiindulás egy rendhagyó sztori elmeséléséhez, Cumberbatch pedig – miután bőségesen alakított már hasonló figurákat – rutinnal, mégis érzékenyen formálja meg karakterét. Haynes filmje az első jelenettől az utolsóig épp olyan fékezhetetlenül száguld, mint főhősének folyton zakatoló agya: szinte beleszédülünk, annyi információ zúdul ránk, s a borotvaéles párbeszédek egész problémaköröket sűrítenek rövid kiszólásokká.

Filmünk azért időnként megkegyelmez, és lelassít: mulatságos a közjáték, ahogy antihősünk egy öt perces tárgyalás során frappánsan lerendez néhány arrogáns fotelpolitikust; s borzongató élmény figyelni, ahogy egy parki séta közben megszületik a célzott algoritmusokkal való választói manipuláció terve. Utóbbiról még csak az sem derül ki, hogy valami „titkos háttérhatalom” ördögi húzása volna, egyszerűen csak egy kísérlet, amely reprezentatív adatmintát keres magának. A remek tempójú, ezernyi utalással fűszerezett film ugyan kissé elhanyagolja mellékszereplőit (Nigel Farage és Boris Johnson egyszerű karikatúra, de David Cameron vagy Theresa May is csupán másodpercekre tűnik fel), ám nem feledi a két fél megfontolandó érveit, sem pusztító indulatait.

A Brexit-tévéfilmnek van két, különösen is megrendítő jelenete, amikor megáll az ész, kiugrik a szív. Az egyik szerint a kilépéspárti kampánycsapat egy külvárosi munkásnegyedbe látogat. Az ötvenes asszony rezignáltan magyarázza az elképedt stábnak, hogy ő itt harminc éve nem látott egyetlen politikust sem, aki kíváncsi lett volna rá. Az égen baljós felhők tornyosulnak, a föld alól morajlás zúg. A másik a maradáspárti kampány gondosan összeválogatott fókuszcsoportjának egyik beszélgetésén zajlik: a vita egyre merészebb fordulatokat vesz, mire a kampányfőnök (Rory Kinnear) elveszti a türelmét, beront, és hevesen igazítja ki a téves értesüléseket. A csoport egyik tagja erre egyszerűen ledobja magáról a józanság láncát, és nekikeseredve sorolja, miért van elege a választói helyett már évtizedek óta „szakértőkre” hallgató politikai elitből. Íme, a posztmodern politikacsinálás kudarca: a szakértelem csődöt mond, az erkölcsi érzék meginog, a vita értelmét veszti. A Brexit tünet: érezzük, hogy valami véget ért, de hogy mi következik? Senki sem tudja.

(Megjelent: Új Ember, 2019. május)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *