2

BSG-retró: A Ron Moore-sztori – 3. rész

írta Freevo

Március 20-án lesz kerek tíz éve, hogy véget ért a tévétörténet egyik legegyénibb, kultsikert elérő scifi-sorozata. A további hetekben körbejárjuk, hogyan lett mítosz a mítosz-építő Battlestar Galacticából. Freevo írását szíves engedélyével közöljük.

A Star Trek elhagyása és a Battlestar Galactica megalkotása között mindössze négy év telt el, mégis sok mindent kellett még tanulnia a későbbi showrunnernek ahhoz, hogy 2003-ban magáénak tudhassa a saját sorozatát. A bejegyzéssorozat záró részében ezt a rövid, de eseménydús időszakot dolgozzuk fel.

1999 derekán Ronald D. Moore, tíz év tapasztalatával a háta mögött, nekilátott új munkát keresni. Az első öt évében megtanulta a történetírást, a második ötben pedig a karakterek kezelését. Ötvenkilenc epizódért és két mozifilmért felelt legalább részben (összehasonlításképpen: a BSG a harmadik évadjáig bezárólag összesen kevesebb részből áll), mégsem büszkélkedhetett nagyon ezzel a rezümével.

Mikor egy író új munka után néz, mindig kíváncsiak a korábbi alkotásaira, viszont egy Star Trek-forgatókönyvet nem sokan hajlandóak elolvasni. Azt mondják, úgysem értenék. Egyetlen pozitívumként Moore azt tudta felmutatni, hogy képes volt tíz évig elkötelezni magát egy produkció mellett, ami manapság nagy szó a televíziózásban. Így néhány hónappal később a Good vs. Evil című sorozatnál kötött ki a Sci Fi Channelnél, ahol egy évig konzultáns produceri státuszt töltött be, és összeismerkedett David Eickkel, aki már akkor is a csatorna alkalmazásában állt.

A következő évben került a mozikba a Mission: Impossible II, amelynek a forgatókönyvén még a DS9-os időkben dolgoztak Brannon Bragával és Tom Cruise-zal, miután a stúdiónak tetszett a munkásságuk a Kapcsolatfelvétel című Star Trek-filmen. Egy-két hónapig folyamatosan összejártak a színésszel, mialatt írták a sztorit, végül a stúdió mégis úgy döntött, hogy átadja az egészet Robert Towne-nak, aki jelentősen átdolgozta a munkájukat, így ők csak a történetért kaptak kreditet, a párbeszédeiket pedig kidobták az ablakon.

A Good vs. Evil hamar lekerült a képernyőről, így Moore-nak ismét új munka után kellett néznie, ami hamarosan meg is érkezett a Roswell című tinédzser sci-fi képében. A második évadban került a csapatba, amelyet az a Jason Katims vezetett, aki később a Friday Night Lights című sorozatot vitte sikerre, szintén kamaszokkal a főszerepben. Ron Moore számára ő volt a harmadik ember, aki a legnagyobb hatással volt rá a szakmában. A saját szavaival élve tőle tanulta meg, hogyan vezessen egy show-t anélkül, hogy seggfej lenne.

Ha össze kéne hasonlítani a három showrunnert, akik alatt addig dolgozott, azt lehetne mondani, hogy Michael Piller volt a legszigorúbb, aki az embereit még a forgatás közelébe sem engedte, nehogy át kelljen írni egy párbeszédet valami színész beleszólására, Ira Behr már engedékenyebb volt, nyitott volt az ötletekre és az írói együtt dolgozhattak a színészekkel, Jason Katims azonban még őt is felülmúlta, amennyi szabadságot engedett a kollégáinak.

Ron Moore csupa dicsérő szóval tudja illetni őt, aki a készítés minden fázisába beengedte, hagyta, hogy beleszóljon a folyamat minden lépésébe. Életében először így került egy vágószobába is, ahol megismerhette, hogyan megy ez a folyamat, és rengeteg megoldást leshetett el a profiktól, amelyeknek később ő is hasznát vehette. Katims végül a sorozat harmadik és utolsó évadjában teljes egészében átengedte a vezetői teendőket neki.

A Roswellen való munkálatai alatt írt egy pilotot Anne McCaffrey odakint népszerű fantasy-regénysorozata, a Dragonriders of Pern alapján, amelyet sikerült is eladnia a WB-nek. A csatorna azonban átíratott minden olyan dolgot a forgatókönyvben egy másik íróval, amit ő szeretett benne, és ez öt nappal a forgatások előtt elég jelentős nézeteltérésekhez vezetett. Egy konferenciát hívtak össze, hogy eldöntsék, mi legyen a projekt sorsa, és Moore egyelőre nagy dilemmában volt: engedje-e, hogy az első saját sorozata úgy készüljön el, ahogy nem akarja, vagy visszakozzon, és szalassza el a nagy lehetőséget?

Előtte azonban még hivatalos volt egy közönségtalálkozóra néhány más nagyobb íróval, többek közt J. Michael Straczynskivel és Harlan Ellisonnal. Hamar bedobták nekik a kérdést: “Milyen tanácsokkal tudnának szolgálni egy kezdő írónak?”, és erre valami olyasmit mondott Harlan Ellison, ami többet ért minden regénye elolvasásánál Ron Moore számára: “Ne légy kurva.” Ez felért egy megvilágosodással, és az addig tépelődő Moore eldöntötte, így nem akar saját sorozatot, ő nem kurvul el egy csatorna kedvéért.

Szerencsétlenségére mindig olyan produkcióban kötött ki, amelyeknek nem a túlélés volt az erősségük, így megismerte a televíziózás árnyoldalait is. Ám ha 2001 decemberében nem közelgett volna a Roswell vége, talán sosem fordít különösebb figyelmet David Eick telefonhívására, akinek épp átadták a Tom DeSantótól kapott tervezetet, hogy élesszék újra a Battlestar Galacticát, és új arcot kerestek az ötlet kidolgozásához.

Eick a rengeteg sci-fis tapasztalata miatt rögtön rá gondolt, Ron Moore-nak azonban csak halvány emlékei voltak az eredeti sorozatról, ezért nem mondott egyből igent a felkérésre. Mellesleg már kicsit elege is volt az űrben játszódó műsoroktól, de azért adott neki egy esélyt, és a következő hétvégén megnézte a pilotot. Ekkor mindnyájan szó szerint a szeptember 11-ei terrortámadások súlya alatt voltak még, és ezzel meglátta a lehetőséget egy olyan sorozatban, amely az emberiség kiirtásával veszi kezdetét. Visszahívta Eicket, és csak annyit mondott, “próbáljuk meg.”

A sok-sok tapasztalattal, amit a Star Trek nyújtott neki, máris pontosan tudta, hogy nem akarja elkészíteni a saját sorozatát. Nem akarta átvágni úgy a nézőit, mint Brannon Bragáék (akivel azóta egyébként kibékültek) tették a Voyagerrel, azt akarta, hogy az ő hajója hétről hétre látványosan amortizálódjon, üzemanyaggondjai legyenek, és civil hajókat kelljen megvédenie úton-útfélen.

A Gene Roddenberry-féle rózsaszín szemüvegtől megválva már azt csinálhatott a karakterekkel, amiket akart, kitolhatta a világ határait, amennyire csak tudta. Minden lehetőséget megpróbált megragadni, amelytől a DS9-ban megfosztotta őket a felső vezetés. Számára a sci-fi megszűnt eszképizmus lenni, amit a Star Trek és a régi Battlestar Galactica vagy a Star Wars nyújtott. Abban a korban nem lehetett komolyan venni a műfajt, amikor a cylonok támadása után az emberiség maradványainak az volt az első dolga, hogy a “kaszinóbolygóra” menjenek szórakozni.

Hamar elkezdtek hát jönni a jobbnál jobb ötletek, mint hogy a cylonok legyenek az emberiség teremtményei, nézzenek ki úgy, mint mi, és Starbuck legyen nő, a többi pedig már, nos, történelem. 2002-től kezdve folyamatosan járt a Universalhoz, a Sci Fi Channelhez, hogy a sorozatról tárgyaljon, és David Eickkel rengeteg időt töltött, hogy kidolgozzák az alapelveket. Ezen a nyáron aztán érkezett egy hívás az HBO-tól a Carnivàle című, vadonatúj sorozatukkal kapcsolatban.

Immár végképp nem a tanulófázisában járt. Behívták, hogy megbeszéljék, mit szólna a sorozat vezetéséhez, megkapta a pilot forgatókönyvét a tapasztalatlan Daniel Knauftól, és már úgy ment eléjük, hogy elmondta, pontosan mik a problémák a munkával, mit kellene átírni, ők pedig figyelmesen hallgatták. A csatorna végül egy másik producert, Henry Bromellt választotta, ám az ő segítségére is számítottak konzultánsként.

A következő időkben meg kellett osztania a figyelmét a két projekt között, már javában írta Glendale-ben a háromórás minisorozatot a Sci Fi Channel számára, közben pedig iszonyúan megszenvedtek a Carnivàle cselekményszálaival Santa Monicában. Bizonyos epizódokat három-négyszer is át kellett írniuk, mire kialakult a végleges képük, hogy hova is akarnak kilyukadni az évad végére. Végül Henry Bromell lelépett, és ő ugrott a helyére showrunnerként, így nagy nehezen sikerült megszülniük a sorozat problémás részeit, viszont egy időre ott kellett hagynia a Battlestar Galactica előkészületeit Vancouverben.

Az HBO nem sok sorozatot gyárt, így rengeteg idejük volt arra, hogy maguk is beleszóljanak a kreatív folyamatba, közben pedig egy gigantikus költségvetéssel, jelentős létszámú színészgárdával, több helyszínnel és az ezzel járó nagy rakás díszlettel kellett megbirkózniuk, ami valóban embert próbáló feladat volt. Ennek tetejébe Moore volt a legfiatalabb a csapatban, és mindenki, akivel dolgozott, vezetett már saját produkciót, így igen nagy erők feszültek egymásnak a barátságtalan alkotóműhelyben. És eközben az agytröszt közepén ott ült Dan Knauf, az ötletgazda, akinek az elképzeléseit lehetett vitatni, de végeredményképp mindig respektálni kellett.

A szomorúan rövid életű Carnivàle két évadjából csak az első készítésében vett részt Ron Moore, ám a rajongók máig úgy tartják, ez volt a jobbik fele a sorozatnak. 2004-től azonban a Battlestar Galactica sorozattá avanzsált, és teljes figyelmet követelt a showrunnertől, aki így búcsút intett az HBO-nak. A minisorozat után aláírt egy szerződést a Universallal, amelynek értelmében a számukra készíthetett sorozatötleteket a közeljövőben akkor is, ha a BSG-t nem rendelik be.

A háromórás pilot elkészítése után Ron Moore már nekilátott a távlati terveknek, elkezdte írni a sorozat bibliáját, benne az emberek és a cylonok háttértörténetével, vallásával és egyéb alapvető információkkal, majd az első történeteket is kidolgozta, hogy ne a nulláról induljanak, ha a Sci Fi Channel úgy dönt, akarja az első évadot. Ennek köszönhetően az első két epizód forgatókönyvét ő is írta, és a 33-ért megkapta élete második Hugo-díját, amelyen ezúttal már nem osztozott mással.

Ron Moore és Joss Whedon az írók sztrájkja idején.

Az akkor 39 éves Moore elérte, amit el akart érni az életben: showrunner lett egy olyan sorozatnál, amit saját maga talált ki, nem mástól vette át a stafétát, nem más ötleteit kellett követnie, minden a sajátja volt. Megtalálta a maga számítását, hiszen a tévében az író az úr. A mozifilmektől sem fordult el, de azt megtanulta, hogy ott csak egy lehet a sok közül, lehet, hogy az övé az első vázlat, de lehet, hogy ő írja át harmadszorra a forgatókönyvet, és a végső döntés sosem az övé, hanem a rendezőé vagy a stúdióé.

Ron Moore ír katolikusként nevelkedett, később ateista, majd agnosztikus lett, és kinyitotta a szemét a keleti egyházakra is, ami nagyban befolyásolta a látásmódját a Battlestar Galacticában ábrázolt vallásosságról is. Jelenleg is foglalkoztatja a téma, és vissza kíván térni a katolikus egyházba is.

Az első házassága 1995-től 2003-ig tartott Ruby Moore-ral, akitől két gyermeke született: 1999-ben (a Robert Rodriguez-féle alliterálós technikát követve) Robin Cooper Moore, 2001-ben pedig Roxy Josephine Moore. Rajtuk kívül van egy idősebb fia is, Jonathan Michael Moore, akinek Ron tizennyolc évesen lehetett büszke apja. Jelenlegi neje Terry Dresbach, a Carnivàle Emmy-díjas jelmeztervezője és a BSG-rajongók Mrs. Ronja.

Baloldalt Terry Dresbach látható, Ron Moore jelenlegi felesége.

A saját kedvenc epizódjai között még mindig a 33-at szokta emlegetni, valamint a Lay Down Your Burdenst az egyéves ugrás miatt, a Black Marketet pedig az egyik legnagyobb mellényúlásának tartja, amiért csak magát okolhatja. Az írói műhelyt tudatosan úgy próbálja vezetni, ahogy azt Ira Steven Behrtől látta: egyenlően kezeli a kollégáit, de a végső döntés az övé.

A televízióban kevés drámát néz, mert folyton azon kapja magát, hogy összehasonlítgatja mások munkáját a sajátjával. A műfajból legutoljára a Breaking Bad, korábban pedig a Twin Peaks, a Maffiózók és a Sírhant művek fogták meg. A Maffiózók befejezéséért bevallottan irigyli David Chase-t. Általában mégis inkább sitcomokkal kapcsolódik ki, a Seinfeldet nem bírja megunni, azon kívül pedig a Robot Chicken és a Colbert Report rendszeres nézője.

Forrás: battlestar.freevo.hu

2 komment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *