Egy nap

írta Nikodémus

Anna (Szamosi Zsófia) a tükör előtt készülődik: arcán fáradtság, tekintetében törődöttség. De nincs nyugalma: gyerekzsivaj szűrődik be a fürdőszobán kívülről, s egy különös beszélgetés, amit férje folytat egy harmadik féllel. Mi még nem sejtjük, a nő arcán viszont látszik, pontosan tudja, miről van szó. Kimegy, felveszi kabátját, felhúzza csizmáját, és elindul a városba. Szabolcs (Füredi Leo) kedvesen búcsúzna még, de Anna keze élettelenül kisiklik karjai közül. Ebben az egy mozdulatban minden benne van, ami az Egy nap című film lényegét adja. Szilágyi Zsófia itthon novemberben bemutatott elsőfilmje megérdemelten nyert díjat Cannes-ban.

Ha a nyitójelenetből még nem derül ki egészen pontosan, mi vár ránk a következő 100 percben, a másnapi ébredés megadja a választ: Anna ébreszti a gyerekeket, a reggeli zajos és kaotikus (értelmes beszélgetésre egyszerűen nincs idő), s hiába a mindenre kiterjedő anyai figyelem, valamiért a lépcsőházból kell visszafordulni. Gyors logisztikai egyeztetés az apával (ki viszi a gyerekeket vívásra, balettra vagy épp zeneiskolába; ki intézi a bankhitelt), majd irány az autó és a reggeli csúcsforgalom. A munkahelyen egy rossz hírt közlő SMS-re kellene reagálni, de nem lehet, mert a diák kérdez, rendületlenül (a film egyik legmegrázóbb képsora), délután az elhagyott tornazsák okoz galibát, no meg a másnapi diákhangverseny, ami a hangszerrel együtt teljesen kiesett a szétszórt kiskamasz (Barcza Ambrus) fejéből. Az anyós (Vándor Éva) kérésre ugrik és segít (többnyire kéretlen jótanácsokkal fűszerezve helytállását), a csap már hónapok óta csöpög, a lakás úszik, a legkisebb (Gárdos Márk) pedig estére megbetegszik. S már csak egy papírtízes maradt a konyhafiókban tárolt nyúzott borítékban. Ha ezt a verklit már most fárasztó volt végigolvasni, átérezhetjük, milyen filmet is forgatott Szilágyi, ám ez csak fele az igazságnak: az Egy nap nem csupán a középkorú anyák mindennapi kihívásait mutatja be húsbavágó közelségből, de apró örömeit is. Egy-egy önfeledt pillanat a nevetgélő kisporonttyal, egy bölcs mondat a kamasz lelki problémáihoz, a sláger közös éneklése az autóban, s máris falatnyi melegséget érzünk szívtájékon.

Az egész film sajátja egyfajta elbűvölő természetesség: a forgatókönyv (Mán-Várhegyi Réka és a rendező munkája) nem hívja fel a figyelmet önmagára a dramaturgiai fordulópontokon; az operatőr (Domokos Balázs) nem rángatja a kamerát, s nem kukkol illetlenül (több esetben megáll a félig becsukott ajtó előtt); a lakás bájos rendetlenségéből pedig egyetlen tárgy sem lóg ki. Gyerekszínészektől ilyen önfeledtséget már rég láttunk filmvásznon, Füredi Leo mackós mozgásában ott a létbizonytalanság, a filmet mégis Szamosi Zsófia fantasztikusan eltökélt, ugyanakkor érzékeny játéka viszi a hátán. Az eddig többnyire ridegebb karaktereket alakító színésznő egy-egy szemvillanással képes érzékeltetni, miféle gondolatok cikáznak át egy pillanat alatt a hajszolt, mindenkinek megfelelni vágyó anya fejében.

A ritkán születő varázspillanatok ugyanis kevesek az események valódi megéléséhez, a lelki feltöltődéshez. A fájdalmasan ismerős napi rutint felkavaró látni, de még felkavaróbb mindaz, ami kimondatlan feszültségként emögött lapul. Anna házassága ugyanis felbomlani látszik: Szabolcs odaadó apa, de alig van otthon, s kiderül, hogy találkozgat valakivel. Az érzelmek kissé összekuszálódnak ebben a határhelyzetben, amely bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk: legalább annyira szól a férfi életközepi szorongásáról és talajvesztettségéről, mint a nő napi mókuskerékből való szabadulásának képtelenségéről. Jellemző, hogy a pár még megbeszélni is alig tudja ezt a lényegbevágó problémát: mindketten túlságosan kimerültek egy elmélyült, egymásra figyelő beszélgetéshez. A baba sokadik éjszakai felsírása, a nagyobbik lány hiperaktivitással határos elevensége megszaggatja a szülők idegeit, s ha a szeretet végtelen is, a türelem bizony fogytán.

Kényelmetlen érzés távoli fantáziavilágok és mindenható szuperhősök helyett saját rögvalóságunkkal szembesülni a mozivásznon, Szilágyi Zsófia filmje éppen ezért emlékezetes élmény: mindvégig hiteles tud maradni, miközben sulykolás helyett megfigyel és láttat. Egyetlen mozdulattal empátiát kelt milliónyi többgyermekes család hétköznapi élete iránt (noha a kortárs magyar filmben még a téma is alig-alig bukkan fel), a nézőnek szegezve a kérdést: megbecsülöd-e az anyaságot?

(Megjelent: ÚjEmber, 2018. december)