Az igazak (The Right Stuff, 1983)

írta Nikodémus

Különös rejtekutakon jár néha egy-egy film, még Hollywoodban is. Miközben a Star Wars és Michael Bay elterjesztette a jó hangos, lángcsóvákkal járó robbanást, a végtelen üzemanyag- és levegő-készleteket az űrben, született A jedi visszatér évében egy csöndes, akkurátus film az amerikai űrhajózás kezdeteiről. Ha kedvelted A számolás jogát, izgatott, miket csinál Matt Damon a Mentőexpedícióban, izgultál az Apollo 13-on vagy lenyűgözött a Csillagok között, érdemes egy próbát tenni mindannyiuk ihletőjével, a valaha volt talán legakkurátusabb űrhajózós-filmmel. Az igazak, amely bemutatása idején akkora bukás volt, hogy magával rántott egy produkciós céget, s ma már filmtörténeti mérföldkő, ezen a napon lett 35 éves.

A győztes világháború után Amerika népe úgy érezte, szinte végtelenné nyílt a horizont: bármi megkapható (fogyasztói társadalom), bármi elérhető (középosztályosodás, kertvárosiasodás), s bármi meghódítható (technikai újdonságok, szédületes fejlődés). Az új határvidék tehát – szoros összefüggésben a hidegháborús versengéssel – az űr lett. A csillagok közé vágyni – ez volt akkoriban számtalan kisfiú álma, amint felnézett az esti égboltra valahol a hátsó kertben. Tom Wolfe (immár a Holdraszállás után) épp le akarta rángatni a földre ezeket az ábrándokat, hogy megírhassa Amerika első hét űrhajósának igaz történetét. Ám az anyaggyűjtés nyomán minduntalan beleütközött az amerikai légierő (U.S. Air Force) akkortájt zajló kísérleteibe, így úgy döntött, összefűzve írja meg a két szálat. Nem is lehetett másként: Chuck Yeager, a legendás kísérleti berepülőpilóta és társai szinte csak átadták a stafétabotot John Glennék csapatának. Elvégre mindannyian napi rendszerességgel vitték vásárra a bőrüket, a különbség csak annyi volt, hogy utóbbiakat sokkal gyilkosabb közegbe repítette a rakétájuk. A regény megkapó nyíltsággal és alapossággal ábrázolja az épp csak éledező NASA első űrprogramja körüli ellentmondásokat, a két tábor versengését, a hét kiválasztott űrhajós személyiségét és közös kalandjaikat – ideális alapanyag volt tehát a megfilmesítéshez.

A kezdetek

Hollywoodban pedig még tartott a Star Wars keltette scifi-őrület, ezért Robert Chartoff és Irwin Winkler producerek megvették a regény megfilmesítésének jogait, s felfogadták William Goldmant, hogy írjon belőle forgatókönyvet. Ő kezdetben ugyanúgy feleslegesnek érezte a berepülőpilóta-szálat, és csak az űrhajósokra koncentrált. Elmondása szerint azért fogadta el a melót, mert valami lelkesítő, hazafias filmben akart dolgozni, hiszen (1979-ben vagyunk) épp az iráni túszdráma és az afganisztáni intervenció zajlott.

1980. júniusában a United Artists befogadta a tervet, és 20 millió dollárt irányozott elő a produkciónak. Chartoff és Winkler Michael Ritchie és John Avildsen után Philip Kaufmant keresték meg a rendezéssel. Kaufman ráállt a dologra, viszont nem tetszett neki a forgatókönyv, ezért maga kezdte újraírni azt: a patrióta hangvétel ment a kukába, és a realizmus jegyében visszakerült a berepülőpilótás szál. Goldman emiatt dobbantott, s vele a United Artists is (utóbbi A mennyország kapuja totális kudarca miatt ejtette Az igazak-at). A Star Wars egyik atyja, a George Lucasszal még a 20th Century Foxnál együtt dolgozó Alan Ladd Jr. sietett az alkotók segítségére: produkciós cége, a Ladd Company bevállalta a projektet 17 millióval, miután egy hatalmas szobában szétteregetve megmutatták nekik a monumentális film teljes storyboard-ját.

Az alkotógárda a szereplőkhöz leginkább külső hasonlóság és olcsóság alapján keresett megfelelő színészeket. Dennis Quaid az első említésre azonnal igent mondott, de a forgatás előtt még megversenyeztették; Coppola segített, hogy bekerüljön a csapatba. Elkötelezettségét mutatja, hogy felkereste az igazi Gordon Coopert, és repülőleckéket is vett. Ed Harris kétszer indult John Glenn szerepéért, amikor másodszorra besétált a szobába, azonnal megragadta a rendező figyelmét. Veronica Cartwright egyértelmű választás volt Betty Grissom űrhajósfeleség szerepére, ahogy Pamela Reed is. Jeff Goldblumot egy nagyobb casting során szúrták ki a NASA toborzó-ügynökének, humoros kisugárzása épp passzolt a film hangvételébe. Lassan minden űrhajós életre kelt, már csak Chuck Yeager, a legendás berepülőpilóta szerepére kerestek embert. Sam Shepardra véletlenül akadtak rá; a kisugárzás rendben volt, ám Shepard sokkal vékonyabb volt Yeagernél, de annyira tetszett a rendezőnek, hogy miatta átírta a forgatókönyvet: robosztus megjelenés helyett epés beszólásokkal érzékeltette a karakter macsóságát.

A színészeket Kaufman alaposan felkészítette a rájuk váró feladatokra: mindannyian mázsányi archív fotót, NASA-videófelvételek tömkelegét kapták tanulmányozásra, majd elvitte őket egy görbe estére egy texasi bárba. A stáb jól összerázódott, s ennek kulcsszerepe volt a filmben is: a cselekmény hangsúlyos része ugyanis a legendás Poncho’s kocsmában játszódik; ez volt a pilóták bejáratott szórakozóhelye, s ide kerültek fel a bevetés közben meghaltak bekeretezett fotói is, amolyan rituáléképpen.

A forgatás

A forgatás maratoni hosszúságúra nyúlt: 1982. márciusa és októbere között zajlott, sőt, 1983. elején még visszamentek pár jelenetet utóforgatni a helyszínekre. Kezdésként teljes egészében újjáépítették a legendás (akkorra már elpusztult) Poncho’s bárt, majd annak leégett verzióját (ugyanis a film cselekményének része, hogy a népszerű csehó a lángok martaléka lesz), ezután San Francisco északi részén, az elhagyatott Hamilton légibázison kezdtek forgatni, de a filmben szereplő Edwards légibázis annyira jellegzetes kinézetű, hogy el kellett oda is menni, hogy valósághű legyen az eredmény. Utóbbi helyen a stáb életét a vég nélkül szálló por és a süvítő szél keserítette meg, Caleb Deschanel operatőrt pedig annyira lenyűgözte a sivatagi klíma, hogy kezdetben kizárólag napfelkeltekor és naplemente idején akart forgatni. Gus Grissom kissé balul elsült óceáni landolását valódi helyszínen, valódi űrkapszulával vették fel, ami elsőre (ember nélkül) szépen működött, a forgatáson azonban elsüllyedt a jéghideg vízben. Utólag derült ki, hogy a stáb mindvégig életveszélyben volt, ugyanis cápák cirkáltak a forgatási helyszín közelébn. A California Citynél tartott utóforgatásokat beárnyékolta egy tragédia: Chuck Yeager karakterének katapultálását próbálták éppen, amikor Joseph Svec kaszkadőr életét vesztette, miután zuhanás közben nem tudta kinyitni az ernyőjét.

Utómunka

Mivel akkoriban még nem volt CGI, a stáb elképesztő alapossággal vetette bele magát a trükkfelvételek elkészítésébe, melynek irányítására Gary Gutierrez-t kérte fel a rendező. Seregnyi (csaknem 80-féle) modell és makett készült a különféle kísérleti repülőgépek és űrhajókabinok megjelenítésére, s kötélen, ballonnal húzva, illetve motion control rendszerrel felvéve próbálták meg érzékeltetni a soha nem látott sebességeket. Mivel az égbolton a néző számára alig van orientáció, ez élethűre sikerült, ám kezdetben “túl tiszták” voltak a felvételek, s jó részüket újra kellett forgatni immár elnagyoltabb, koszosabb formában, kicsit a korai NASA gyakran szükségmegoldásokból való építkezését megidézve.

Jordan Belson avantgárd filmes is közreműködött a munkában: ő hozta létre egyedi technikákkal az asztronauták által látott űrbéli látványt (a Föld fényes horizontja, a szentjánosbogár-effektus stb.).

Mivel a forgatás eléggé elhúzódott, rohamtempóban kellett megvágni az elkészült anyagot; az első vágás 5 órásra sikerült. Még egyszer nekiestek, dinamikusabbra vették az akciójelenetek vágását (ez még jót is tett a trükkfelvételek hihetőségének), és a film végül elnyerte végleges 3 órás hosszát. Szokatlan módon csak ezen a ponton vonták be a zeneszerzőt, Bill Contit a munkába, aki az időszűke ellenére himnikus, lelkesítő zenét komponált a képsorokhoz.

Pár tévedés

A még élő Chuck Yeagert technikai konzultánsnak kérték fel a filmhez, ő pedig komolyan vette a feladatát: minden jelenetet átnézett, kiszúrta a hibákat, és elvitte a színészeket kicsit röpdösni. A film jórészt ennek és a kiterjedt előzetes kutatómunkának köszönheti, hogy a legakkurátusabb történelmi filmek között foglal helyet, pár hiba (avagy változtatás) azért így is becsúszott.

• Yeager mindkét emblematikus filmbeli repülése (X-1, NF-104A) túl van hangsúlyozva: a valóságban mindkettő egyszerű rutinrepülés volt.
• Az űrhajósok közül a filmmel ellentétben senki sem szolgált korábban az Edwards légibázison, kiképzésük pedig nem Langley-ben zajlott.
• John Glenn visszatérésénél Alan Shepard (Scott Glenn) a kommunikátora, és a pajzs túlhevülését ő jelzi az űrhajósnak. A film ennek drámaiságát azzal fokozza, hogy nem sokkal korábban (még idelent) majdnem ökölre megy a két férfi. A valóságban mindvégig jóbarátok voltak, sőt, Shepard mondta neki az azóta szállóigévé vált mondatot is: “Godspeed, John Glenn.”
• A valódi űrhajósok közül Schirra és Cooper kritizálta utólag a filmet, mert negatívan ábrázolta Grissomot: a landoláskor tudniillik túl korán robbant ki az ajtó, amin beömlött a víz, fulladásveszélyt okozva az űrhajósnak. A későbbi vizsgálatok során kiderült, nem Grissom volt az, aki félelemből elkapkodta a kinyitást, az automata szerkezet hibásodott meg. A történet szomorú folytatása, hogy Grissom az Apollo 1 indítóállványán, belső tűzben halt meg 1967-ben (ezután teljesen áttervezték a kabinajtókat).
• Van egy jelenet, amikor az űrhajósok az űrkabint látva vitába keverednek egy német akcentusú tudóssal az alak és az ajtó tervezése miatt. A néző azt hiheti, Werner von Braun az a bizonyos tudós, a valóságban azonban von Braun a meghajtástechnikán dolgozott, nem a dizájnon.

Bemutató és utóélet

Az igazak témájához és a vállalkozás méreteihez illő premiert kapott: 1983. október 16-án a washingtoni Kennedy-központban tartották a vörös szőnyeges felvonulást, majd október 21-től 229 moziban kezdték vetíteni. A 27 millióba kerülő film az első hétvégén 1,6 milliót termelt, és a későbbi, szélesebb vetítések sem segítettek rajta: összesen 21,1 milliót termelve bukott meg a pénztáraknál. Ez, és a George Lucas-projekt Twice Upon a Time együttes buktája okozta a Ladd Company csődjét, amit a névadó hamarosan meg is szüntetett.

A kudarc oka egyrészt az lehetett, hogy az ugyanabban az évben bemutatott A nagy borzongás (The Big Chill) mindent vitt, másrészt John Glenn ebben az évben indult az elnökségért, a közönség pedig a filmet kampányfogásnak gondolta, és elkerülte.

A kritika viszont áradozott a filmről, a díjszezonban pedig megszórták, olyannyira, hogy négy technikai Oscart is nyert (legjobb hangvágás, legjobb vágás, legjobb eredeti filmzene, legjobb hang).

A méltatlanul elsüllyedt film értékeit viszont utólag felfedezte a nagyközönség, és a Warner 2003-as DVD-újrakiadása már tisztes sikert aratott, a film azóta pedig rendszeres szereplője a legjobb űrutazós moziknak, s olyan rendezők hivatkoznak rá ihletforrásként, mint a Csillagok között-et jegyző Christopher Nolan.

Források:
Andorka György: Végtelenre nyíló falak, Filmvilág, 2016. szeptember
Az igazak (The Right Stuff) DVD-kommentár és werkfilmek, Warner, 2003
Kárpáti György, Schreiber András (szerk.): A sci-fi – Válogatott tanulmányok, Filmanatómia sorozat 3., KMH Print, Budapest, 2016
Lichter Péter: Etűdök szupernóvára – Az avantgard film és a scifi, Filmvilág, 2016. szeptember
Wikipedia.org