Deadpool 2.

írta Minime

Az előző részről itt írtunk.

Kezdjük a hype-pal! Ennél eszementebb, szerteágazóbb, sokrétűbb, viccesebb és bunkóbb marketingkampányt mindeddig még egyetlen mozifilm sem kapott. A bor és a cégér esete lenne? Egy erőteljes vörös, némi pikáns véres bukéval és enyhén fanyar utóízzel? Simán. Akárki is találta ki ezeket a promó videókat, akárkinek az ötlete volt ekkora beharangozót csinálni a filmhez, nagyon jól tette. Semmilyen igazi fordulatot nem lőttek le sem az előzetesekben, sem a minireklámokban, megnyertek egy csomó világsztárt a film népszerűsítésére, és így látva a végeredményt, azt kell mondanom, bejött. Ryan Reynolds és a producerek értik a dolgukat, nem beszélve a stúdió marketingeseiről. Az interjúk, a szereplők egymásra utaló és mutogató trollkodásai, hmm. Remek.

Wade Wilson/Deadpool (Ryan Reynolds) továbbra is éli megszokott életét, amely tele van a zsoldos-bérgyilkos élet minden szépségével. Repülő testrészek, fröcsögő vér, hatalmas és csattanós ordenáré poénok. (Valószínűleg a film szinkronja szándékosan tompította néhány beszólás élét.) Boldogsága felhőtlen, hiszen Vanessa (Morena Baccarin) rászánja magát a családalapításra. Azonban ahogy az ilyenkor történni szokott, mindig történik valami. Ezúttal sincs ez másképp, hiszen főhősünk idillikus „rózsaszín plüsspóni” élete villámgyorsan tragédiába torkollik, aminek ízelítőjét már a kezdő képsorok is hatásosan és mocskosan érzékeltetik. Sőt, a jövőből megérkezik egy szuperkatona, Thanos, ja nem, Kábel (Josh Brolin) aki mindenáron végezni akar egy mutáns kisfiúval, Russell-lel – akinek művészneve Tűzököl – (Julian Dennison), akinek hátsójánál csak az egója és a szája nagyobb. Főhősünk megjárja a poklot és szert tesz néhány új barátra, természetesen a régiek mellett, mire sikerül gatyába ráznia éppen megmaradt testrészeit és a történetet végkifejletét, ami rengeteg fordulaton, érzelmi és morális válságon átívelő drámai hangvételű, sokszor érzelmekkel teli, majd a szokásos ocsmány alpáriságba torkolló, gusztustalan, ám iszonyúan vicces cselekményt produkál.

A szereplők sokkal jobbak, mint az első részben. Reynolds ezúttal képes szélesebb érzelmi skálát felvonultatni még annak ellenére is, hogy ebben a filmben a legkomolyabban vett jeleneteket is elcsapja az aktuális, vásznon kamionként átrohanó poén, illetve a legnagyobb viccből is meglehetősen komoly, mértékadó jelenetek születnek. Negaszonikus Tinitorpedó immáron a pubertáson túl lesz Wade poénjainak célpontja. Kolosszus morális egyensúlya ezúttal már ingatagabb, mint korábban. Brolin kiválasztása Kábel szerepére remeknek bizonyult. Határozott, érdes és brutális modorához, kivételesen jól passzol sebhelyes baltaarca. Bár alakítása kissé egyoldalú, azért tartogat a nézők számára meglepetéseket. Az abszolút főnyeremény azonban Zazie Beetz, Domino szerepében. Dögös, nagyszájú, hatásos és remek a humora. Jól mutat a filmvásznon és remekül adja magát szuperképességének vizuális megmutathatósága. Julian Dennison olyan, mint egy korabeli tinédzser, aki túlsúlya miatt, önképzavarát hatalmi éhségbe fojtva „köcsögévé” akarja tenni az egész világot, azonban érzelmi és lelki motivációját ettől komolyabb lelki és fizikai traumák okozzák, ahogyan Kábelét is. Az újonnan verbuvált szuperhőscsapat, az X-Force bemutatása eszméletlen vicces, akárcsak éles bevetésük, tagjait külön kiemelni nem lenne szerencsés, de mindegyikül megéri a pénzét. Vak Al (Leslie Uggams), Dopinder (Karan Soni) és Weasel (T.J. Miller) mindannyian hozzák az első részből megismert karaktereik főbb jegyeit, néhol pikánsabb pillanatokkal.

A film önmagában egy sokkal nagyobb, merészebb és mélyebb újragondolása az első résznek. Ezúttal több idő jut a főbb karakterekre és érzelmileg is hatásosabban készteti a nézőket reakciókra. Azt már meg sem kell említenem, hogy a szokásos „Farkas” tökönrúgás mellé, ezúttal bőven kap mindenki más is. Nem csak a mutánsvilág szuperhősei kerülnek a poénok terítékére, de gyakorlatilag a teljes Marvel Moziverzumba „belerúg” már főhősünk, valamint a forgatókönyv is, helyenként nyíltan, míg máshol burkolt utalásaival. Ha még ez sem lenne elég, ezúttal a DC is megkapja a magáét, nem beszélve az Elemi ösztönről. A zene Tyler Bates munkáját dicséri, aki kivétel nélkül zseniálisan választott betétdalaival okoz kellemes perceket. Az akciószekvenciák remekül mutatnak, pörgősek, látványosak és látszik rajtuk, hogy most több idő és anyagi forrás jutott rájuk. Ezúttal grandiózusabbak, finomabbak, de ugyanolyan kíméletlenül brutálisak és naturalisták, mint az első részben. A sajátos stílusú első rész nyomdokain haladva, annak kereteit és működési mechanizmusát kitágítva kapunk egy jóval nagyobb volumenű folytatást, amely nem csak, hogy nem marad el az első rész színvonalától, hanem meg is előzi azt. A cameók és az epizodisták nagyot dobnak a filmen, és nem beszéltünk még a stáblista utáni jelenetekről, amikkel nem spóroltak (5 darab van), és garantálják, hogy a moziból kilépve is folyamatosan röhögőgörcs kerülgessen. David Leitch rendező igazi vérbeli Deadpool-filmet tett le az asztalra. Igen, Deadpool-filmet! Hiszen az immáron két részes franchise megérdemli ezt a speciális titulust, annyira más, mint az összes többi szuperhősmozi. A rendezés remek, a forgatókönyv jól sikerült, a fényképezés is látványos. Nyilván nem született még hibátlan mozifilm, de próbáljuk meg csak élvezni anélkül, hogy szőrszálat hasogatnánk, és azt fogjuk észrevenni, hogy igen, baromira működik az egész.

Összességében a Deadpool 2. egy remek folytatás, amely tovább növeli a karakter mozgásterét, új oldalait mutatja meg, új játszótársakat fedez fel és megágyaz a jövendőbeli további filmeknek. Szórakoztató, humoros, mocskos, akciódús, ám mégis helyenként meglehetősen érzelmes és fordulatos mozi. A Bosszúállók: Végtelen háború után egy hónappal moziba küldeni talán botor dolognak tűnhetett, de elnézve az egészet és az igényt erre a karakterre, biztos, hogy nem volt rossz döntés, hiszen a Marvel ezúttal ismét tarolni fog az R kategóriás piacon is.