Farkasokkal táncoló (Dances With Wolves, 1990)

írta Nikodémus

Emlékszem, iskolai szünet volt, talán a téli. Jöhet a süti, az önfeledt játék, nem számít a lefekvés, és fel lehet fedezni az ajándékokat, amik a karácsonyfa alatt vártak ránk. Az egyik ilyen gondtalan, szénhidrát-telített évben lepett meg először a Farkasokkal táncoló. Valamelyik kereskedelmi csatorna adta este tízkor, s felfigyeltem a főcímre. Végül ott ragadtam, és amikor kiírták, hogy folytatása holnap következik, másnap már forró teával és takaróval készültem. Igen, a Farkasokkal táncoló így varázsolt el… Kevin Costner legnagyobb dobása értelmezhető klasszikus és revizionista westernként, sajátos Robinson Crusoe-történetként (és persze obligát karácsonyi moziként is), legfőbb jellemzője mégis az a romantikus költőiség, amiről úgyis tudom, hogy hazugság, de nem zavar, hiszen egy mítosz grandiózus (és egyik utolsó) kibontakozását látom.

Amerika születésének nehéz időszakát éljük: a véres polgárháborúban meghasonlott John Dunbar (Kevin Costner) öngyilkos kitörést hajt végre osztaga élén, ám pechje van: túléli. Az őrült akcióval kivívja felettese tiszteletét, és megkapja tőle a csendes visszavonulás esélyét: egy Isten háta mögötti támaszpont felügyeletét a rejtélyes nyugati határvidéken. Dunbar végül megérkezik az elhagyatott bázisra, ám katonái sehol. Sebaj, utánpótlása bőven akad, ellesz itt ő egymagában. Csendesen felfedezi a környéket, kitakarít a ház körül, és hogy elfoglalja magát, naplót kezd írni megfigyeléseiről. Ám lassan ráeszmél, hogy valakik folyamatosan figyelik. A sejtelemből egy egészen különös kapcsolat bimbózik ki, amely gyökeresen megváltoztatja a kiégett hadnagy életét, nem mellékesen betekintést nyújt az amerikai kontinens őslakosainak életébe.

Azokéba, akiket ezernyi western addig simán „indiánok” névvel intézett el, és jórészt úgy nyilatkozott róluk, hogy csak akkor jók, ha halottak. Nem csoda, a klasszikus western-mítosz, Amerika születéstörténete tulajdonképpen erről szól: jön a modernitást képviselő ember, s egy regényes kaland keretében magáévá teszi a földet, az ásványkincseket, minden földi jót, és munkára fogja, civilizálja a „paradicsomot.” A valóságban mindez persze egy genocídiummal ért fel: az őslakosság eleinte véletlen, majd tudatos elpusztításával, s a maradék rezervátumba üldözésével. A Farkasokkal táncoló ügyesen megfordítja az alaphelyzetet: itt a fehér ember a számkivetett az indiánok földjén, akik gyanakodva méregetik a szokatlanul gyakorlatias idegent. S amikor méltónak találják rá, kapcsolatba lépnek vele. Costner ráérősen, jó érzékkel és szórakoztatóan építi fel a főszereplő kapcsolatát a sziú törzs vezetőjével (Graham Greene), megmutatva, hogy bizony indiánból és fehér emberből is egyaránt létezik jó és rossz. Elegáns mértéktartással adagolja, hogy az önmagát egyedüllétre ítélő, a „maga uraként” élő férfi lassan újra képessé válik normális emberi kapcsolatokra. Közben pedig gyönyörű, szélesvásznú képekben (operatőr: Dean Semler) és eposzi dallamokkal (zeneszerző: John Barry) zeng ódát az érintetlen, idilli természetről. A Farkasokkal táncoló legszebb pillanatai ezek; miattuk még azt is elhisszük, hogy egy kiöregedett katonatiszt annyira képes integrálódni egy indián törzsbe, hogy ott nem csupán új nevet, hanem rangot, helyet és családot is talál. S ezt még olyan apróságok sem rontják el, mint a fehér ember kompetenciájának (s egyúttal a rézbőrűek inkompetenciájának) rejtett, hazug toposza (a bölénycsorda-vonulás megjóslása, a főnök fiának megmentése) vagy a gonosz karakterek meglehetősen sablonos ábrázolása.

Costner rendkívül sokat készült a filmre: amikor Michael Blake eredeti forgatókönyve senkinek sem kellett, 1986-ban rávette az írót, bővítse ki szkriptjét regénnyé, és a kiadás 1988-as sikere láttán azonnal lecsapott a megfilmesítési jogokra. Mivel csillaga felívelőben volt, 20 millió dollárt tudott szerezni (többek között saját zsebből, cége, a Tig Productions révén) a főként Dél-Dakotába tervezett forgatásra. Pedig kockázatos volt a dolog: Hollywood még élénken emlékezett A mennyország kapuja falrengető bukására.

Costner az időrendben zajló felvételek során maga végezte az összes lovaglást és lövöldözést, de a bölényvonulást (helikopterrel, terepjárókkal, hajtókkal és 7 kamerával) így is csak 8 nap alatt sikerült felvenni. A barbár módon megnyúzott bölényeket papírból készítették, ám annyira élethűek voltak, hogy amikor a helyiek felfedezték őket, kihívták a stábra a rendőrséget. Némi magyarázkodás után sikerült eloszlatni a félreértést. Costner amúgy is nagy állatbarát: megtiltotta, hogy a forgatáson bármilyen állatnak baja essék, így a farkasokkal a lehető legemberségesebben bántak (ezt többek között a tréner egyik bokája bánta, amibe az egyik állat beleharapott), a levadászott haldokló bölény pedig tulajdonképpen egy (250 000 dolcsiba került) animatrikus robot. A sziúk nyelvének elsajátításához külön nyelvtanárt szerződtettek, aki viszont nem tudta, hogy a nyelv női dialektusát tanította be a színészeknek.

A terjesztők 2 óra 20 perces végső vágást akartak, de kénytelenek voltak belenyugodni, hogy Costner (teljes körűen rendelkezvén a produkciós jogokkal) 3 órás játékidővel hozza ki a filmet (amiből aztán vágott egy 236 perces verziót is), ami november 11-én érkezett meg az amerikai mozikba, és bár egyetlen hétvégén sem volt éllovas, jól terjedt a híre: összesen 184 millió dollár amerikai bevételt (ez azóta is rekord a westernek között), a ’91-es Oscar-gálán pedig hét szobrocskát hozott alkotóinak. A Farkasokkal táncoló hatvan éves átkot tört meg: 1931 óta nem kapott western legjobb film-Oscart.

Ahogy figyelem a lassan télbe alkonyuló táj ölén játszódó zárlatot, rajtam is úrrá lesz a melankólia: hőseink egymástól való búcsúja elkerülhetetlen, s tudják, a közös kalandokon túl valami nagyobbnak, másnak is vége szakad itt. Costner felzaklató gyász helyett néma főhajtással tiszteleg egy művelt, erkölcsös civilizáció előtt, mely gesztus ha lehet, még megrendítőbb, mintha egy mindent eldöntő (s hamisan leegyszerűsítő) „végső csatában” látnánk kimúlni azt.

A természet, az élet azonban élni akar: reménykedhetünk a kitavaszodásban.

(Forrás: Filmtett, Wikipedia, IMDb)