Taboo – 1. évad

írta Nikodémus

1814, London a viktoriánus kor hajnalán. Csendes gyászszertartás a templom félhomályában. A rokonság halkan zokog, majd eláll a lélegzete: egy szellemalak tűnik fel az ajtóban. Peckesen besétál, s kalapját le se véve beül az egyik padba. Hidegrázós belépő – a cselekmény és maga Tom Hardy részéről egyaránt, kinek szerelemprojektje az édesapjával, Chips Hardyval és Steven Knighttal együtt megírt, Ridley Scott produceri felügyeletével megvalósított Taboo. A titokzatos férfi James Keziah Delaneyként mutatkozik be, és bejelenti igényét az elhunyt örökségére. És ekkor elszabadul a pokol.

A cselekményből ennél többet nem is szabad tudni, csak talán annyit, hogy a XIX. század mocskos fel- és alvilágába szállunk alá főszereplőnk kalauzolásával: zajlik az amerikai függetlenségi háború, a brit birodalmat épp egy kapzsi régenskirály kormányozza, a Kelet-Indiai Társaság pedig a nyugati világ összes kereskedelmi tranzakcióját ellenőrzi. Gigantikus bábjáték veszi kezdetét, s eleinte nem is tudjuk, hősünk kivel van. A sorozat első évada jótékonyan homályban hagyja ezt, helyette rémisztő korrajzot fest: dúl a korrupció, dörrennek a fegyverek, hiszen a háború, a prostitúció, a tea-monopólium és főleg a rabszolgaság jól fizet. Túl jól: a haszon érdekében manipulációtól, vesztegetéstől, kínzástól és orgyilkosságtól sem riad vissza a Kelet-Indiai Társaság mindenható ura, Sir Stuart Strange (Jonathan Pryce ficánkol a szerepben). Hardyék leginkább az ő szervezetét festik a legsötétebb színekkel (gyakorlatilag a gátlástalan multicégek elődjének ábrázolva), de az amerikaiakhoz és a brit arisztokráciához is van jópár keresetlen szavuk. Az egyre szövevényesedő krimiszál végül a fináléban éri el csúcspontját, s bár az utolsó nagy összeesküvés részleteit már alig tudja követni a néző, a lezárás meglepő és tökéletes.

Ha csupán ennyi lenne ennek a kőkemény, szűkszavú sorozatnak az érdeme, már az is becsületére válna az alkotóknak. De van itt még más is: James Delaney tulajdonképpen két világ szülötte: a dekadens nyugati civilizációé, valamint az általuk lenézett, kihasznált afrikai kultúráé (intellektusa előbbire, méretes tetoválásai utóbbira utalnak). Delaney ugyanis szó szerint a halálból jön vissza (ahogy azt a főcím is szépen elmeséli), s miközben privát kémjátszmája szálait fonogatja, különös rituálékat űz, s úgy tűnik, sajátos kapcsolatban áll a túlvilággal. Motivációit alig értjük, cselekvései értelméről utólag értesülünk, egyszerre rettegjük és csodáljuk ezt a rejtélyes, brutális alakot. Személyében a Nyugat világkolonizáló törekvéseinek indulatos kritikáját adják az írók, kultúrák összecsapásának láttatva kereszténység és barbárság viszonyát. Valójában ettől lesz a Taboo igazán mélyreható élmény: elgondolkodtat Európa korrupt múltjáról és bizonytalan jövőjéről, a Huntington-i alaptétel igazságáról, erkölcsi rendszerek és civilizációk viszonyáról. Kell-e mondanom, mennyire forróak ezek a témák manapság?

Tom Hardy fantasztikus autoritással hozza a nyilvánvalóan rászabott figurát, alig enged betekintést elméjébe, és érzelmeit is ritkán mutatja meg, mégis szíve az egész sztorinak. Jonathan Pryce egy öreg róka rutinjával hozza az őrjöngő nagyvezért, és a többi mellékszereplő is becsülettel helytáll. Az elfojtásra épülő szerelmi szál eleinte erőtlen, majd gyorsan véget is ér, a finálé nagy cliffhangere – ahogy már említettem – kissé kusza, ám a díszletezés remek, Max Richter zenéje kiváló, a korhangulatba akár bele is haraphatnánk, annyira hű, a zárlat pedig egy radikális irányváltással valami egészen újat ígér (a második évadot csak jövőre kezdik forgatni). Szó sincs a Crown elegáns jólneveltségéről: ez egy igazi punkos prémiumsorozat, ínyenceknek. Lassan, ízlelgetve fogyasztandó.