Atomszőke (Atomic Blonde)

Nem volt véletlen, hogy John Wick-hez hasonlították Lorraine Broughton-t (Charlize Theron), hiszen már az előzetesben is a visszavonult (meg nem is) bérgyilkos szétcsapott mindenkit a Depeche Mode zenéjére. Nem is lehetett elkerülni, hogy valamennyire párhuzamot vonjunk a két film között, hiszen mindkettőt David Leitch hozta tető alá. Másrészt itt is faltól falig akciót ígértek a közzétett anyagok. Azonban a végeredményt látva máris nyilvánvaló, hogy csak a két főszereplő között lehet halvány egyenlőségjelet húzni, hiszen Wick-et és Broughtont kemény fából faragták és nem kenyerük a viccelődés, bár nem idegen számukra a humor.

Az ügynöknő a fegyverek és a csinos fejlövések helyett az öklét kénytelen használni. Ahogy említik is, jártas a közelharcban és nem retten meg, ha oda kell csapnia. De nem olyan filmmel van dolgunk, ahol egy ütés temetés, itt bizony az ellen sem fekszik ki azonnal. Kisebb hadsereg helyett így inkább fél tucatnyi gazfickóval kell leszámolni, Leitch pedig élvezettel veti bele magát a test-test elleni küzdelem filmezésébe, ami számunkra különösképpen élvezetes.

Még abban az időszakban járunk, ahol állt a berlini fal. Nyüzsögnek a kémek a kettéosztott Berlinben és a legértékesebb információ a nyugati ügynökök nevét tartalmazó mikrofilm. Ha az adatok kiszivárognak 40 évvel vetné vissza a hidegháborút és eléggé meleg lesz a helyzet, amikor a top secret anyag olyasvalakihez kerül, akinek nem kéne. Az MI6 egyik legjobbjának, Broughtonnek kellene megoldania az ügyet a helyszínen tartózkodó beépített kollégával, Percivallal (James McAvoy).

A Budapest által játszott Berlin veszélyes hely, a hideg és zord környezetbe hoz forró pillanatokat Theron és Sofia Boutella közös jelenetei. Utóbbi szintén kém és nem csupán azért van jelen, hogy a két színésznő összemelegedjen. De nem mindenkivel ilyen kellemes a viszonya a főhősnőnknek. Kiben bízhat? Percival ugyan szövetséges, csakhogy láthatóan eléggé elengedte magát és feltűnően jól érzi magát ebben a közegben. McAvoy prímán elkapta a szerepet, mintha ő maga is élvezettel játszotta volna a figurát, aki még akkor is dohányzik, ha éppen lekerül a földre. A füstfelhőket mellesleg rendszeresen eregetik, ha már amúgy is 18-as kariával (Amerikában R-es) mellett fut, akkor a csonttörő ütésváltások és meztelenkedések mellett a cigi sem hiányozhat egyesek szájából.

A nagy bökkenő, hogy Leitch igazán csak az akciókat (különösen a lépcsőházas perceket és az azt követő üldözést) érzi, a cselekmény ugyan nem vágtat, viszont a lassúság nem feltétlenül szolgál előnyére a filmnek. Folydogálnak a történések, Broughton próbál közelebb jutni a célhoz, hol szürkés, hol kékes képi világgal a háta mögött és sajnos nem igazán érik el, hogy érezzük a tét súlyát. Habár a sztori során a tévében rendszeresen mutatják a tüntetőket, a pattanásig feszült helyzetet, mégis eléggé kevés az izgalmas pillanat. A zenével viszont nagyon is szinten tudták tartani a hangulatot, hiszen ha már 80-as évek végén járunk, akkor a Depeche Mode-tól kezdve Nenáig hallhatunk fülbemászó dallamokat és még Vanilla Ice is belefért a kínálatba. 60 %

imdb: 6,2