Pán / A tenger szívében

írta Nikodémus

Hogy van-e még becsülete Hollywoodban az ósdi, józan értelemben vett “szakmának”, nehéz megmondani, néhány bukás azonban időről időre biztosít arról minket, nézőket is, hogy nélküle viszont nincs üdvösség. Hiába a CGI-látványosság, minimális karakterépítési és cselekményszövési rafinéria mindenképp kell a piackutatásokkal amúgy jól kilúgozott egyenletbe. Nagyjából így járt a még októberben bemutatott Pán, illetve a karácsonyi családi kalandfilmnek szánt A tenger szívében is. Előbbi esetleg sajnálható, utóbbi semmiképp.

Joe Wright mentségére szóljon, hogy Pán Péter eredettörténetének elmesélésével (úgy tűnik, a prequel-divat nem fullad ki még egy ideig arrafelé…) nem akart ő különösebben rétegzett alkotást letenni az asztalra. Eddigi életművéhez hűtlenül – gondoljunk csak a műfaji játszadozásokkal teli Hannára vagy a demonstratívan duplafenekűre csinált Anna Kareninára – egyszerűen csak bolondozni akart egyet, 150 millió dolcsiból. A Warnernél bólintottak a dologra, induljon hát a móka: II. világháborús Anglia, árvaházi kisfiú (Levi Miller), gonosz apácák, majd csodálatos fantáziavilág egy pozőr zsebdiktátorral (Hugh Jackman), rohanás és akció egymás hátán, valamint menet közben szerzett barátok (Rooney Mara, Garrett Hedlund) és persze a végére kikerekedő nagy tanulság. Ha azt mondod erre, hogy a szokásos coming of age-sztori, nos nem tévedsz nagyot, sőt: a kikapós hercegnő, a cinikus, ám vajszívű haver és a nagy dolgokra hivatott kissrác közös kalandjai erősen kacsingatnak valami más felé is (ironikus, hogy abból meg a legújabb folytatást vádolják önlopással…), de sebaj, a látvány úgyis ápol és eltakar.

A Pán láthatóan azt szeretné, hogy legyen neki egyfajta visszafogott brit eleganciája, de legkésőbb a játékidő felénél rájövünk, hogy ez színtiszta álomgyári produkció: a bányászok Nirvanára őrjöngenek, Jackman megbízhatóan (és tulajdonképpen szórakoztatóan) ripacskodik, Rooney Marát figyelve a feministák és a macsók is elégedetten csettintenek, Hedlund pedig jól hozza a sokadik Indy-variációt. Kár, hogy a főhősi vívódás didaktikus, a cselekmény esetleges, s miután lefutott a végefőcím, alig emlékszünk valamire a tündérország-csinnadrattából. A finálé természetesen folytatás-vadász (Pán Péter és Hook kapcsolatát elnézve lenne is benne ötlet), ami viszont a szerény bevételekre való tekintettel nem fog elkészülni.

Ron Howard nem akar franchise-t építeni (ez dicséretes), ő Oscar-babérokra vágyik (ez kissé megalapozatlan): A tenger szívében olyan erővel búgnak fel a szoboráhító szólamok, hogy az akadémiai tagokon már tíz perc után úrrá lesz az agygörcs. S rajtunk is, ahogy a zsibbasztóan unalmas fordulatokat már a nyitójelenet láttán elősoroljuk: inspirációt kereső író (Ben Whishaw), nehezen megközelíthető, mord tengerész (Brendan Gleeson), héthatárra szóló, nagy sztori (Moby Dick), katartikus(nak szánt) mondanivaló. Már a narratív keret is rettentően kimódolt, hát még maga a történet, ami véletlenül sem a nagy fehér bálna és üldözöttje kölcsönös megszállottságáról szól, helyette előadnak valamiféle bizarr túlélősztorit némi vezetői rivalizálással, majd hősies önfeláldozással fűszerezve. Chris Hemsworth vagányan villogtatja mosolyát, becsülettel lefogy és megtörik, de ahogy a többieké is, szerepe egyszerűen nincs megírva. Benjamin Walker sótlan, arrogáns kapitány, Cillian Murphy jelentéktelen barát, a bálna meg súlytalan: CGI. Utóbbi amúgy is csak ijesztegetésre és a cselekmény továbblöködésére való, de ezekben sincs semmi öröm: az akcióbetétek alig követhetőek, s miközben záporozik ránk a vízpermet és a tengerzúgás, szem elől veszítjük az embert, aki mindezt (állítólag) átéli.

Az ehhez hasonló sok-sok zagyvaságtól hamarosan heveny tengeribetegség kerülget minket, és ahogy a lélekvesztőn agonizáló legénység, a meggyötört néző is szilárd talaj után kutat a délibábos horizonton. De az csak a végefőcímmel jön el, előtte még hátra van a tényleg családiasra cukrozott finálé – ekkor már tutibiztos a gyomorrontás. Pedig Ron Howard tud azért jobbat is, ám úgy tűnik, a Frost/Nixon és a Hajsza a győzelemért mívessége inkább a forgatókönyvíró Peter Morgan érdeme. Őt kellett volna leigazolni, de ez a hajó már elment.