Ráközelítés – Az Eichmann Show

írta Nikodémus

Bűn- és búfelejtő korunkban szokatlanul divatossá vált a gonosz lehetséges arcait kutatni és bemutatni. Az izgalom persze csak intellektuális, melyet a filmtörténet megannyi krimije pompásan illusztrál: a fő kérdés mindig a „ki és hogyan tette?”, vagyis a gonosz kiléte és módszerei. Sokkal ritkábban kerül elő a „miért?”, mely a technikai részletek agymunkája helyett erkölcsi állásfoglalásra késztetné a nézőt. Noha a kivitelezés trükkjei szintén fontosak maradnak, Az Eichmann Show elsődleges célként mégis a gonosz valamiféle megmutatására vállalkozik.

S ha már megmutatunk valamit, egyúttal le is leplezzük – ártatlanul naiv, többszörösen hamisnak bizonyuló tételmondat ez, melyet rendületlenül vall Leo Hurwitz, a neves rendező (Antony LaPaglia), aki Milton Fruchtmanhoz (Martin Freeman) csatlakozva élőben szeretné dokumentálni az 1960-ban elfogott és Izraelbe hurcolt Adolf Eichmann perét. A baloldali nézetei miatt Hollywoodban tiltólistára tett filmes azt reméli, ha élő egyenesben közvetítheti az utolsó náci főkolompos tárgyalását, választ talál önnön kérdésére: mi az, ami arra készteti az embert, hogy ekkora szörnyűségeket agyaljon ki? Fruchtmant, a vállalkozás tető alá hozóját kezdetben korántsem foglalkoztatják erkölcsi megfontolások: érzi a pénz és a siker szagát, hiszen tévétörténelmet írhat egy náciper exkluzív tudósítójaként. Spontán, a kamera előtt megszülető drámában, vaskos szenzációban és szárnyaló nézettségi mutatókban gondolkodik, ezért rossz néven veszi partnerének egyre elhatalmasodó Eichmann-fixációját. A viadal tehát megkezdődik, kamerákon innen és túl egyaránt.

E küzdelem végkimenetele pedig – hiába a valós eseményeken alapuló forgatókönyv és a sűrűn használt korabeli dokumentum-felvételek – elsősorban Paul Andrew Williams rendezőn múlik, aki a film kétharmadáig példásan kézben is tartja a szálakat. Egyszerre látjuk az előkészületek színfalak mögötti izgalmát, karaktereink összecsiszolódását, s ahogy egy vérbeli BBC-produkcióhoz illik, a nagy műgonddal megidézett kor hangulata is sokat ad az élményhez. További nyereség a színészek játéka: Antony LaPaglia hatásosan ábrázolja az illúzióit fokozatosan elveszítő hőst, Martin Freeman pedig bravúrosan oldja meg kétségkívül nehezebb karakterét: mindig érzékelteti, hogy a kissé felszínes producer álarca mögött egy igaz zsidó bújik meg, aki őszintén megrendül a borzalmak felidézésekor, s a széles közvéleménnyel is szeretné tudatni, mi történt a náci haláltáborokban. Több utalás is történik ezen kívül a média ellentmondásos működésmódjára, egy jelenetben még a háború utáni zsidó újrakezdés sorskérdései is felbukkannak, az Endlösung rettenete azonban végül minden mást felülír: a per egy pontján korabeli dokumentum-felvételekkel szembesítik a vádlottat, melyek akkor is, ma is mélységesen megrázzák a nézőt. Eichmann azonban nem omlik össze, sőt, mintha groteszk vigyor bujkálna arcán. Ez döbbenti meg hőseinket, s remélhetőleg a nézőt is, ám a gonosz banalitása nekünk már túlságosan ismerős ahhoz, hogy megszokhatatlan traumaként ragadjon meg szívünkben. Sajnos Paul Andrew Williams sem képes fegyelmezetten végigvinni vállalásait: az időközben felvetett dilemmák elsikkadnak, s a gonoszra való nagy ráközelítési kísérlet is elsüllyed a mindent egyértelműsítő hatásvadászatban.

Az Eichmann Show számos értéke ellenére filmként kudarcot vall, üzenete mégis elgondolkodtató. A modernitás emberén, aki még hitte, hogy jóra születtünk s megjavíthatóak vagyunk, gúnyosan kacag illúziótlan utódja, a posztmodern tömeglény. Mivel látja a gonosz banalitását (hisz szórakoztatási céllal naponta megmutatják neki), legyint és továbbmegy. Pedig a gonosz sokkal félelmetesebb, ha bemutatás helyett csak sejtetik – ebből pedig Nemes Jeles László idei filmje, a Saul fia ad leckét Az Eichmann Show-nak.

(Megjelent: Új Ember, 2015. szeptember)