Nagy SW-hangoló: George Lucas-portré – 4. rész

írta Nikodémus

Néhány hét múlva újabb fejezet íródik a Star Wars-mitológia nagykönyvébe, ám amíg december 18-án, a VII. rész intrójaként felzengenek John Williams felejthetetlen taktusai, bepótoljuk lemaradásunkat, és sorra vesszük, mi történt eddig abban a bizonyos, messzi-messzi galaxisban. Ezúttal azt nézzük meg, mire jutott Lucas a klasszikus SW-trilógia lecsengésével.

Országos cimborájával, az okosabban építkező Steven Spielberggel

Minden csoda három napig – esetünkben cirka 10 évig – tart, utána menthetetlenül elhalványul. Miközben a stáb elpakolta a díszleteket, a jelmezeket, a makettek raktárakba, a relikviák meg puccos irodák íróasztalaira kerültek, Lucas úgy döntött, végleg félreteszi a rendezői széket. Volt egy cége, melynek részlegei egyre több külső megrendelést kaptak (különösen az ILM), s ezeket koordinálnia kellett. Valószínűleg megromlott házassága is közrejátszhatott abban, hogy egyelőre jegelje a vélhetően Luke Skywalker gyerekeiről szóló újabb trilógia tervét, melyről a Birodalom visszavág forgatásának idején olyan lelkesen nyilatkozott. Inkább további gyermekkori inspirációi és régóta dédelgetett tervei felé fordult: Steven Spielberggel már összehozták Indiana Jones kalandjait – amiről itt esett szó hosszabban –, Lucas talán egyetlen igazán sikeres, Star Wars-on kívüli vízióját. Tervben volt továbbá egy második világháborús repülősfilm, egy régivágású fantasy és egy animációs musical is.

A producerkedés természetesen másra is jó: például segíthetünk vele haverjainkon – a szakállas pedig köztudottan melegszívű ember. Így valósulhatott meg a Bill L. Norton által írt és rendezett More American Graffiti 1979-ben (végül kritikai bukás lett és alig hozott valamicske pénzt), az 1981-es A test melege (Body Heat), mely Lawrence Kasdan szerelem-projektje volt (ezt jól fogadták, Kathleen Turner karrierje pedig felívelt) és egy-egy film Kuroszawától (Kagemusha, 1980), Paul Schradertől (Mishima: A Life in Four Chapters, 1985) és Coppolától (Tucker: The Man and His Dream, 1988), és még a régi autóbolond operatőr-barát, Haskell Wexler is kiélhette rendezői ambícióit (Latino, 1985).

A befektetési egyenleg utóbbi esetekben kevéssé volt lényeges, Lucas más frontokon üzemeltette különbejáratú pénzpumpáját: két vegyes fogadtatású tévéfilmmel – Ewoks: A bátrak karavánja (1984), Harc az Endor bolygóért (1985) – és egy láthatóan gyerekmatinésre vett rajzfilmsorozattal (1985-87) passzírozta ki az utolsó centeket a SW-univerzumból.

Lucas a 20th Century Foxtól három évvel azelőtt távozott mentorán, Alan Ladd Jr.-on is megpróbált segíteni: közös projektjük, a Twice Upon a Time egyúttal lehetőséget adott szakállasunknak arra is, hogy régi mániájával, az animációs filmek lehetőségeinek fejlesztésével foglalkozzon. A rémálom-osztogató őrült ellen küzdő hősök meséje azonban csúnyán bebukott a pénztáraknál, s egy másik filmmel, Az igazakkal (The Right Stuff, 1983 – ezt tavaly Christopher Nolan emlegette ihletforrásként a Csillagok között-höz) vállvetve csődbe is vitték a Ladd Companyt. Már a gyártásnál gondok adódtak: John Korty társrendező összebalhézott Lucasszal a végső vágást illetően, és amikor a HBO évekkel később levetítette az alkotást, perrel fenyegetőzött, mondván, nem azt látta, amit ő jóváhagyott. A film, melynek forgatókönyve és hangsávja többször változott, mint Lucas hangulatai, végül szert tett egyfajta kultstátuszra.

Akárcsak a Fantasztikus labirintus (Labyrinth), mely először Brian Froud rajzlapjain született meg, hogy a Muppets-mágus Jim Henson azonnal lecsapjon rá. Előző filmje, A sötét kristály (1982) is hasonló világban mozgott, a Lucasfilm pedig eredetileg a bábozás miatt szállt be. Lucasnak azonban megtetszett a projekt, így belepiszkált a Monty Python-os Terry Jones forgatókönyvébe: egy kicsit Óz-osra vette a figurát, miközben a kislány felnövés-történetének vezérfonala azért megmaradt. Jones persze morgott egy kicsit (ahogy az időközben felkért, majd ejtett Dennis Lee író is), de Lucasék arra számítottak, hogy David Bowie sztárfaktora majd úgyis eladja a filmet. Ő kicsit hiányolta a humort, de igent mondott, sőt, még öt dalt is szerzett a sztorihoz, hátha musicalesedik a projekt. Rajta és Jennifer Connelly-n kívül (utóbbi szerepre Helena Bonham Carter is eséllyel pályázott) egyetlen élő színész nem volt a forgatáson, mindent bábok és animatrikus robotok népesítettek be, amiket gigászi feladat volt életre kelteni mind szervezésileg, mind színészi interakció szempontjából. Henson meg is jegyezte, csupán az utolsó pár hétre állt össze minden. Lucas még a vágásba is besegített, de a 25 milliós költségvetésű film 1986. június 27-iki bemutatója csalódást hozott: hiába költöttek a kampányra, a milliónyi manó, törpe és kobold plüssfigurájára, a film csupán felét hozta vissza költségvetésének. Hensont összetörte a gyenge fogadtatás, és már nem érhette meg, hogy filmje a tévés vetítések nyomán végül elfoglalja az őt megillető helyet.

Lucas ezen még csak-csak túltette magát, de ha tudta volna, hogy az igazi feketeleves még csak most érkezik egy bizonyos sárga csőrű Marvel-képregényhős személyében… Willard Huyck és Gloria Katz, a két régi iskolatárs (és az American Graffiti társírói) kereste meg a Lucasfilmet, hogy állítólag van egy „nagyon vicces” Howard, a kacsa nevű képregényfüzet. Lucasnak dicsérték a sztori abszurd, noirba hajló hangvételét, ő pedig a terv mellé állt. A Universalnál Spielberg mentora, Sidney Sheinberg egyengette az ötlet útját – ezt persze később letagadta. A projektet mintha átok sújtotta volna. Huyck és Katz eleinte animációs filmben gondolkodott, ám Lucas rávette őket, forgassák le élőszereplősként, és majd az ILM megcsinálja az effekteket. Aztán nekiálltak forgatókönyvvé gyúrni ötleteiket, melynek során szép lassan az egész projekt átváltozott önmaga ellentétévé: a szürreális, szatirikus hangütés olcsó poénoknak és debilitásnak adta át helyét. A forgatás első napján kiderült, hogy a kacsa-jelmez belseje látszik, ha kinyitja a száját, az odabent színészkedni próbáló Ed Gale hangját alig hallani, nem beszélve arról, hogy épphogy kilát, miközben kacsasültre fő a hőségtől. A végül leforgatott anyagon komoly utómunkát kellett végezni, hogy egyáltalán nézhető legyen a produkció. „We’re doomed”, ahogy Threepio mondja rezignáltan a Csillagok háborúja nyitószekvenciájában. Végül bemutatták a filmet (gyártási költségeit sem hozta vissza), amely azóta is gyakori éllovasa a minden idők legrosszabb filmjeit lajstromozó listáknak.

Lucasnak pedig lassan égető szüksége lett a pénzre: válása okán a kaliforniai törvények teljes vagyonmegosztásra kötelezték, s még hiába számított sokszoros milliomosnak, minden vagyona cégeiben, fejlesztéseiben feküdt, tiszta nyereségre pedig – ahogy láttuk – alig futotta. Legkönnyebben mozdítható vagyontárgya egy kis számítógépes alvállalkozás volt, a Graphics Group, amely ígéretes animációs hardverfejlesztéseken dolgozott. Lucas nem bánta különösebben őket, és eladta a csapatot az akkor saját cégétől nemrég kirúgott Steve Jobsnak potom 10 millió dollárért. Ő pedig 1986-ban megalapította velük a Pixart.

Lucas lovagosdit játszik

Már majdnem elteltek a nyolcvanas évek, szakállasunkat azonban még mindig saját űrmítosza kísértette: illetlen újságírók még mindig a lehetséges folytatásról kérdezgették, a merchandising-bevételek csak nem akartak apadni, és a szaporodó rajongói történetek hatására nagyjából ekkor foganhatott meg Timothy Zahn fejében, hogy regényt írjon Luke, Leia és Han további kalandjairól. Lucas viszont – tán mert társ híján így akarhatta megteremteni adoptált gyerekeinek a családi légkör melegét – még játszani akart egy kicsit a koboldok fantáziavilágában. 1972 óta formálódó Willow-tervezete klasszikus gyerekfantasyként működik próféciával, kicsi, ám elszánt hőssel, kardozással, kalanddal – és persze a kerekasztal-mondakör szemtelen nyúlásával. A rendezésre Ron Howardot, a közös finanszírozásra régi harcostársát, az akkoriban az MGM-et vezető Alan Ladd Jr.-t kérte fel, az elkészült film mégsem a főszereplő Warwick Davisről vagy Val Kilmerről, hanem az ILM forradalmi digitális montírozó-technikájáról maradt emlékezetes – no meg arról, hogy a vegyes fogadtatás láttán egyként jegyezte meg a kritika és a közönség, hogy George Lucas bizony mintha a minőségi szórakoztatás bevált fogásait is elfelejtette volna. Ez pedig fájt szakállasunknak, akit a Willow tisztes külföldi, videó- és tévébevételei sem vigasztaltak.

Még szerencse, hogy a szintén 1988-ban bemutatott Őslények országa (The Land Before Time) animációs dínófilm bejött neki, amit Spielberggel, Kathleen Kennedyvel és Frank Marshallal közösen fejlesztett. Persze itt is gondok voltak a túl nyakas rendezővel, Don Bluth-tal (ragaszkodott az eredeti vágáshoz), ám a mindenható producerek szava erősebb volt: ez is jelzi, mivé puhultak Új-Hollywood egykor lázadó pionírjai. Lucas egyszer próbálkozott még egy régi álom felmelegítésével, a harmincas évek amerikai rádiózási forradalmán és screwball-komédiáin alapuló Gyilkosság egyenes adásban (Radioland Murders, 1994) azonban vaskos bukta lett: 15 milliós költségének tizedét sem termelte meg.

*

Jóindulatú értelmezések szerint a digitális technológia rohamos fejlődésének tapasztalata, rossz nyelvek azonban úgy beszélnek, kóros pénz- és ötlethiány késztette Lucast arra, hogy végül 1993-ban, egy szép napon bejelentse: mégiscsak folytatódik a Star Wars-saga – egy előzménytörténettel.

(Jövő héten folytatjuk.)

Forrás:
Michael Pye, Linda Myles: Mozi-fenegyerekek – Hat rendező, Hollywood mai urai, Gondolat, Budapest, 1983
Robert Schnakenberg: Híres filmrendezők titkos élete – Amit tanáraink soha nem meséltek el, HVG Könyvek, Budapest, 2012
Köbli Norbert: George Lucas és az egyszemélyes filmkészítés, film.mindennapi.hu
Wikipedia.org