Nagy SW-hangoló: George Lucas-portré – 2. rész

írta Nikodémus

Néhány hét múlva újabb fejezet íródik a Star Wars-mitológia nagykönyvébe, ám amíg december 18-án, a VII. rész intrójaként felzengenek John Williams felejthetetlen taktusai, bepótoljuk lemaradásunkat, és sorra vesszük, mi történt eddig abban a bizonyos, messzi-messzi galaxisban. Ma megnézzük, miként lehet posztmodern mítoszt emelni egy kis eszmetörténeti guberálással: jön a Nagy Trilógia születéstörténete.

Minden sors-, sőt, generáció-meghatározó mítosz meglehetősen profán körülmények között szokott születni, a Star Wars esetében sem volt ez másképp: George Lucas ugyanis eredetileg gyerekkori mániájából, a Flash Gordon-sorozatból akart egészestés mozifilmet forgatni. Mikor azonban a jogok akkori birtokosát, Dino de Laurentiist megkereste ötletével, csúnyán lepattant. (Pedig a később megvalósult mozifilm fényében meglehetősen jól járt…) Ekkor döntött úgy rendezőnk, hogy ő majd megírja a saját űroperáját. Kissé hézagos antropológiai és szociológiai tanulmányaira alapozva intenzív forráskutatásba kezdett: újranézte gyerekkorának kedvenc tévéműsorait, és gondosan kijegyzetelte Joseph Campbell Az ezerarcú hős című, mese- és mítosz-elemzéssel foglalkozó könyvét. Egy könnyed kalandfilm lebegett a szeme előtt, melyben – igazi moralitásjátékhoz illően – mindvégig világosan megkülönböztethető egymástól a jó és a rossz figurája. Lucas merített a Star Treket megalkotó Gene Roddenberry optimizmusából (bármily meglepő is ez), a westernből (a jövő elkopott, koszos, és határvidéken játszódik), a harmincas évek kalandsorozataiból (melynek naiv hősei mindent mosolyogva élnek túl), a Szent Grál-mondakörből, Kurosawa Rejtett erődjéből és még seregnyi más médiumból. Miközben az American Graffiti utómunkálatai fölött vitatkozott a Universallal, Lucas bemutatta legújabb tervének 14 oldalas vázlatát. A Whill-krónikák címet viselő fogalmazványt csípőből visszadobta a stúdió, és ugyanígy tett a többi is. Egy kivétellel: A 20th Century Foxnál egy bizonyos Alan Ladd Jr. fantáziát látott – de nem a filmben: Lucasban. A tervet kissé zavarosnak találta (valóban az is lehetett), de azt mondta az elképedt szakállasnak, hogy őt elsősorban a tehetsége érdekli, nem a filmje. Lucas hosszú évek után végre ezt akarta hallani egy kreatív igazgatótól.

Ladd és Lucas

Ladd befektetésként rövid szerződést kötött az ifjú titánnal a forgatókönyv megírására, Lucas pedig a következő évet teljes egészében a szkript kidolgozásának szentelte. Ma már kideríthetetlen, milyen arányban dolgozott a szakállasban a naiv álmodozó és a jéghideg üzletember, a végtermék mindkét vonal dominanciáját igazolni látszik. De a sztori kitalálása nem ment könnyen: volt olyan verzió, amelyben Luke egy idős tábornok, Solo pedig egy visszataszító zöld lény fizimiskáját öltötte, aztán olyannyira megindult az ötletek áradata, hogy Lucas kénytelen volt a cselekményívet három részre osztani, és az elsőt forgatókönyvvé gyúrni. Miután végzett, volt még egy ügyes húzása: felkérte Ralph McQuarrie-t, fessen látványterveket szkriptjéhez, hogy a stúdiófejesek legalább lássák, miképp képzelte el a filmet. Az American Graffiti sikerét látva a stúdió végül 8 millió dollárt és egy újrafogalmazott szerződést ajánlott a rendezőnek. Előbbi a sci-fi akkori elfogadottságát tekintve bőkezű büdzsének számított, utóbbi pedig jól mutatja Lucas ravaszságát: direktori illetmény helyett részesedést kért a bevételből, és nem engedte, hogy a karakterek, a lehetséges folytatások és a merchandising jogait elveszítse. A stúdió rábólintott, nem is sejtve, mekkora hibát követ el. A sci-fi akkoriban enyhén szólva nem volt jövedelmező műfaj, Lucas azonban megérezte, hogy a megcélzott fiatalabb nemzedéknek új, eszképista űrmese kell, amelyet hajlandó póló, akciófigura és egyéb csecsebecsék formájában is megfizetni. A neheze azonban még hátravolt: le kellett forgatni a csillagok háborúját.

Ralph McQuarrie alkot

Lucas víziója ellen pedig mintha minden összeesküdött volna: miután nagynehezen meglettek a színészek (szakállasunk 1975-ben fél évig keresgélt a Carrie-hez castingoló Brian De Palmával vállvetve), ráébredt, hogy a Foxnak egyszerűen nincs effektcsapata. Így saját cégének (Lucasfilm Ltd.) kebelén belül maga volt kénytelen alapítani egyet: az Industrial Light & Magic kezdetben tévéreklámok felől érkező lelkes hippik gyülekezete volt, akik villámgyorsan hozzákezdtek a McQuarrie és Joe Johnston által rajzolt űrhajóvázlatok és egy számítógépvezérelt kamerarendszer megépítéséhez. És ez el is vitte a költségvetésük felét.

Lucas ezalatt (1976 márciusától) a forgatás nehézségeivel küzdött: a Tatuin bolygót alakító Tunéziában (filmesünk eredetileg egyébként erdőbolygóban gondolkodott) az utóbbi fél évszázad legnagyobb esője, majd homokvihara sújtotta a díszletet, a stábot pedig egy kollektív gyomorrontás a helyi koszt miatt. A „használt jövő” koncepciónak ez biztos jót tett, Lucas azonban nem volt feldobva. Ráadásul az American Graffiti stílusában felvett, Mark Hamill karakterét bemutató jelenetek később a kukában végezték. Meggyötört csapat költözött tehát a londoni Elstree stúdióba, ám az utóbbi évek legforróbb nyara mellett az angol stáb szakszervezeti nyakassága (egy percet sem voltak hajlandók 17.30-nál tovább dolgozni) és az operatőr Gilbert Taylorral kialakuló konfliktus tovább szegte Lucas kedvét. A színészek ócsárolták a dialógusokat (különösen Ford), Fisher és Hamill folyton lazáztak, a stáb pedig gúnyt űzött a röhejesnek látszó gyerekfilmből. Lucas amúgy sem színészbarát rendező, folyton ismételgetett „gyorsabban, intenzívebben” instrukciója hamar állandó ugratások tárgya lett. A stúdió pedig azt firtatta a tengerentúlról, nem kellene-e a gyereknézőkre való tekintettel valamiféle nadrágot húzni arra a nagy szőrös majomra.

A forgatás aztán több hónapos késéssel végre befejeződött, a Fox pedig lassan belenyugodott, hogy az eredetileg tervezett 1976 karácsonyi premiernek lőttek. Ugyanis szűk fél év alatt kellett volna gatyába rázni a filmet, megcsinálni vizuális effektek százait és az utómunkát. Ladd tartotta a hátát, de a növekvő nyomás annyira kimerítette Lucast, hogy pár napra be kellett feküdnie egy kórházba vészes kimerültség miatt. Miután új erőre kapott, a következő hónapokat a vágószoba és az ILM közti rohangálással töltötte: először is kirúgta John Jympsont, aki borzasztóan enerváltra vágta meg az anyagot, és leigazolta Paul Hirsch-t és Richard Chew-t, majd saját felesége, Marcia is átugrott Scorsese New York, New York-jának vágásáról. Ami az ILM-et illeti, néhány hangos szóváltás után heti felügyelettel segítette az effektesek munkáját, az űrcsatákhoz többek között régi háborús filmek légiharcainak összevágásával. Az 1977 februárjában összegyűlt haveroknak – De Palma, Milius, Spielberg – és stúdiófejeseknek bemutatott nyersváltozat szintén csak ezzel tudott szolgálni akciójelenetek helyett (no meg David Prowse hangjával és a filmzene teljes hiányával), az effektekből ugyanis még akkor sem készült el jóformán semmi. Spielberg úgy emlékszik, csak neki tetszett igazán a film, a többiek zavartan fészkelődtek székeiken. Ladd csapata azonban elájult a csillagok háborújától, egyikük el is érzékenyült. A büdzsé azonban már 11 milliónál járt, Lucas pedig rádöbbent, elképzeléseinek mindössze a felét tudja csak megvalósítani. Innentől arra koncentrált tehát, amije volt, de kapott időközben egy ajándékot: a Spielberg javaslatára felkért John Williams varázslatos zenéjét. A vad, futurisztikus világoknak a romantikus, gazdagon hangszerelt wagneriánus zene ismerősséget kölcsönzött, s olyan védjeggyé vált, mely azóta is meghatározza az SW-mítoszt.

John Dykstra ILM-főnök

Az effektek lassan formát öltöttek, ám a filmet sokan még mindig masszív bukásnak jósolták: alig költöttek a marketingre, az 1977. május 25-iki premiernapon pedig mindössze 32 darab mozi játszotta szerte Amerikában. Ezalatt Lucas Spielberggel ejtőzött Hawaiin, és miközben egy laza mozdulattal eladta neki a nemrég kitalált Indiana Jones karakterét, fogadást kötött vele, hogy a nyereség 2,5 %-ával fizetnek a másiknak, ha az ő filmjük lesz nagyobb siker. Lucas ennyire nem hitt a dologban, rettegett. A fordulópont talán az lehetett, amikor gyors egymásutánban két telefonhívást kapott. Gary Kurtz producer lelkesen mesélte neki, hogy egy betelefonálós műsorban felhívta valaki, és olyan részletességgel mesélt a filmről, hogy nem hitt a fülének. A srác aznap négyszer megnézte a filmet. Coppola pedig természetesen pénzt kért maratoni Apokalipszis most-projektje számára, feltételezve, hogy Lucas tudja, multimilliomos lett. Nem tudta.

Pedig az igazi őrület még csak most kezdődött: hosszú sorok a mozipénztáraknál, eszkábált jelmezes rajongók, áradozó magazincikkek, tévéshow-k tömkelege és mesés bevétel (1,5 millió dollár az első hétvégén, nevetve győzve le az addig csúcstartó Cápát). Utóbbit persze növelni kellett, csak alig volt miből: a hirtelen kapkodásban Charles Lippincott marketingigazgató kitalálta a híres „üres dobozos” kampányt, amíg elkészültek az áhított akciófigurák. Az elképesztő felhajtásban a kritika is jobbára dicsérte a filmet, noha a filléres megoldások itt-ott azért kilátszanak, és a vékonyka történet is többször majdnem szétesik.

Az Akadémia Lucas blockbuster-forradalmát végül hat technikai Oscarral honorálta, és amikor a következő évben elkészült a legelső rajongói film, a Csillagok háborúja végleg bevonult a popkultúra panteonjába.

(Jövő héten folytatjuk.)

Forrás:
Michael Pye, Linda Myles: Mozi-fenegyerekek – Hat rendező, Hollywood mai urai, Gondolat, Budapest, 1983
Robert Schnakenberg: Híres filmrendezők titkos élete – Amit tanáraink soha nem meséltek el, HVG Könyvek, Budapest, 2012
Köbli Norbert: George Lucas és az egyszemélyes filmkészítés, film.mindennapi.hu
Star Wars – Empire Of Dreams, dokumentumfilm, 2004
Star Wars – The Legacy Revealed, dokumentumfilm, 2007
Wikipedia.org