Macbeth

Purga,  a Horror-Mirror atyja küldte a Macbeth kritikát, köszönet érte.

Figyelem, spoileres.

Meggyőződésem, hogy ez Shakespeare egyik, ha nem a legjobb tragédiája. Egyszerre ötvözi a III. Richard hataloméhes koncepcióját a Hamlet misztikumával. Van benne ármány, árulás, vér és boszorkányság, vagyis minden, ami izgalmassá tehet egy drámát.

A történet – remélhetőleg – ismert: Macbethnek három boszorkány megjósolja, hogy ő lesz Skócia királya, aki ettől a gondolattól megrészegül és hűséges feleségével együtt megölik Duncant, az éppen regnáló skót királyt. Mivel kinevezett utódja eltűnik, így a jövendölés beteljesül, csakhogy a hatalomtól igazi zsarnokká válik és minden korábbi barátját maga ellene fordítja. A befejezés így nem is lehet kétséges.

Az első komoly filmváltozata magának Orson Wellesnek köszönhető, azonban az a mozi pénztáraknál csúnyán megbukott, ezzel sajnálatos módon magával ragadta a rendezőt is. Újabb vászonra vitelére egészen 1971-ig várni kellett, amit szintén a nem kis névnek számító, Roman Polanski álmodott meg. Ezúttal azonban abszolút anyagi és kritikai sikerről beszélhetünk – megérdemelten. Polanski mondhatni tökéletesen adaptálta a művet és csak ott nyúlt bele a darabba, ahol a film megkövetelte. Így értelemszerűen a monológokból belső gondolatok lettek, a lezárás pedig még pluszt is tett Shakespeare eredeti művéhez.

Nem véletlen, hogy ennek köszönhetően sokáig nem mertek nyúlni a darabhoz, hiszen minek, ha már egyszer valaki ilyen jól adaptálni tudta? Ugyan 2006-ban volt még egy ausztrál próbálkozás, ráadásul egy modern gengszter drámává átvarázsolt, de legyen elég annyi róla, hogy a címszereplőt Sam Worthington (Avatar, Terminátor: Megváltás) alakította…

Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi értelme lenne ugyanúgy, a kort hűen ábrázolva adaptálni? Például hatásos csatajelenetekkel. Polanski ugyanis anno látványosan elalibizte mindkettőt (a történet elején és végén lévőt), nyilván költségkímélési okokból, amely már így is meghaladta a keretét. Vagy igazából bármivel, ami új megvilágításba helyezhetné a meglehetősen kötött cselekményeket.

A 2015-ös verzió próbálkozott is, becsületére legyen mondva. Nyitáskor valóban kapunk egy egész pofás csatajelenetet, csak rögtön fura érzésünk támad a láttán, mert addigra Macbeth mindkét gyermekét (!) elveszíti. Igen, ez egyben egy újítás is, csak éppen semmi értelme, de erről majd később.

Aztán rögtön kapunk egy olyan dramaturgiai bakit, amiért minden tanulót páros lábbal rúgnának ki egy tisztességes filmes iskolából: először látjuk Macbeth kinevezését, mintsem ő maga megkapná a jóslatokat a boszorkányoktól. Így elmarad a (drámát esetleg nem ismerő) nézőkben a felismerés, meg így eleve a jóslat valósággá válást ábrázoló jelenet is üresen hat. Ha már itt tartunk, sikerült a világ legunalmasabb boszorkányait prezentálni a filmben, akik voltaképpen semmit nem csinálnak az álldogáláson kívül.

Majd ahogyan haladunk előre a cselekményekben, úgy sorban jönnek elő a „furcsaságok”. Először is Macbeth már a kezdettől fogva thán (kvázi nagyúr), de a birtoka olyan szerény, hogy a király és a kísérete kénytelen sátrakban aludni. Értem én, hogy kellett a kontraszt a későbbi kastélyhoz, de azért ez már túlzás. Egyébként maga Duncan sem jobb, akiben semmi királyi nincs. Öltözéke és viselkedés inkább emlékeztet egy ünneplőbe öltözött parasztéhoz, mintsem egy uralkodóéhoz. A sivár tájak láttán, amiket valóban elismerésre méltóan fényképeztek, pedig felmerül a kérdés, hogy ki akar egyáltalán itt élni, nem hogy uralkodni? Főleg ilyen kockázatos úton…

Persze ezek csak apróságok, a komolyabb gondok a karakterekkel vannak. Egész konkrétan hiányoznak az érzelmek. Mindenki, de tényleg MINDENKI, olyan apatikusan és unottan beszél, mintha csak egy kötelező céges tréningen lennének. A darabnak az érzelmek széles spektrumától kellene hangosnak lennie, e helyett Macbeth néha dühösen elkiabálja magát és ettől boldognak kellene lennünk. Ennek és a lassú történetvezetésnek köszönhetően a végeredmény kifejezetten unalmas. Amin az olyan elképesztő újítások is csak rontanak, hogy Lady Macbeth bűnbánása nem alvajárásban mutatkozik meg, hanem egy elképesztően fárasztó monológban. Azért ismerjük el, hogy ez már bravúr.

És akkor most térjünk vissza arra, hogy miért baj az, hogy bele tettek soha nem létezett gyerekeket is. Mint ismeretes, azt a jövendölést is megkapjuk, hogy bár Macbeth király lesz, de legjobb barátja fog királyokat nemzeni. Vagyis az uralkodó terméketlen, amit az érzékletes „száraz jogar” kifejezéssel ki is mondatnak vele. Ezzel szemben, ebben a verzióban nem egészen erről van szó. Inkább arra céloznak, hogy felesége vesztette elő termékenységét, vélhetően a második szülés következtében. Csak hogy karakteréből adódóan az „igazi” Macbeth ebbe nem törődne bele, hanem egyszerűen lecserélné nejét. Akik ebben kételkednek, emlékezzenek reakciójára, amikor értesül az öngyilkosságról: „korai volt”.

Minden hibája ellenére azért sikerült szépen és minden leírtat leszámítva hűen adaptálni a tragédiát. Csak éppen teljesen szárazan. Olyan, mint amikor egy általános iskolás elhadarja a kötelező verset: minden szó megvan, de akadozik, hangsúly és érzelem nélküli. A hármasra azért elég lesz. Maradjunk inkább Polanskinál. Mert „szép a rút és rút a szép”. 55%