Rendezőportrék: Steven Spielberg – 5. rész

írta Nikodémus

Épp negyven éve, 1975. júniusában mutatták be a mozikban a modernkori blockbuster kísérleti ragadozóját, A cápa című filmet. A befejező epizódban megláthatjuk, miként járatja csúcsra hősünk a development hellt és a posztmodern infantilizmust, illetve valamiféle konklúzióra is el kellene jutni, miközben az életmű rendületlenül forog tovább.

Az álomgyár igába hajtása és a művészi elismerés mellett Spielberg számára évtizedünkre csupán egy cél maradt: újszülött gyermekének, a DreamWorksnek utat törni a stúdiórendszerben, igazolva azt, hogy immár végkép ő Hollywood új uralkodója. Nos, a kísérlet felemásan sikerült, pedig hat évnyi útkeresés után épp az ezredfordulón tűnt úgy, hogy beüt a siker. A stúdió három egymás utáni filmje, az Amerikai szépség, a Gladiátor és az Egy csodálatos elme zsinórban nyerte az Oscarokat. Pénzügyi téren sem panaszkodhattak (a Shrek 2001-ben kasszát robbantott), mégis, a Los Angeles-i Playa Vistára tervezett stúdiókomplexum építését le kellett fújni finanszírozási problémák miatt. David Geffen gyorsan felsült lemezkiadós projektjével (egyik első vállalkozásuk George Michael Older-jének megjelentetése volt), Jeffrey Katzenberg elmerült az animációs részlegben (s egyúttal a cégóriás ügyvezetője is volt – változó eredménnyel), Spielberg pedig (ahogy a többi stúdióval is szokta) tovább játszotta „kint is vagyok, bent is vagyok”-játékát.

Akkoriban épp a sci-fikhez volt újra kedve: Tom Cruise-zal már 1983 óta együtt akartak dolgozni valamin, Stanley Kubrick pedig ’85-től győzködte Spielberget, rendezze meg az ő ’70-es évek óta formálódó robotfiú-projektjét. Az őrült tekintetű, technikai perfekcionizmusáról híres rendező váratlan halála után Spielberg ölébe pottyant a többek között egy feminista átértelmezést és Arthur C. Clarke íróasztalát is megjárt A.I. – Mesterséges értelem, aki a Harry Potter első részét, az Egy gésa emlékiratait és a már javában formálódó Különvéleményt dobta érte. Valahol ironikus, hogy Kubrick mindvégig abban a Spielbergben bízott, aki sikerfilmjeivel rendre elszívta előle a levegőt (a Schindler listája az Árja papírok-tervnek, a Jurassic Park CG-varázslata pedig az A.I.-projektnek tette be a kaput). S a rossz nyelvek szerint meggyalázta a mester legutolsó filmtervét is. Spielbergnek mindenesetre áldott mázlija volt, hogy megtalálta Haley Joel Osmentet, így nem kellett gumiarcú robotokkal bajlódnia (Kubricknak ugyanis ez volt a terve, vesződött is vele eleget), szokásos stábjával pedig nekilátott az előkészületeknek. A Kubrick által következetesen csak Pinokkiónak nevezett filmterv lassan alakot öltött: megvolt az ív, a három részes cselekmény, az operatőrrel Kubrick stílusát tanulmányozták, John Williams pedig már írta a filmzenét. A Warner beindította a marketinget (milliónyi weblapot indítottak a filmhez kapcsolódva, némileg a víruskampány technikáit előlegezve), ám az amerikai bemutató nem aratott osztatlan sikert. A popcorn-közönségnek túl lírai, túl intellektuális volt a film, az európaiak gyomrát pedig megfeküdte a befejezés. Hát igen, a befejezés: ezzel a továbbiakban sok gondja lesz még Spielbergnek. A Mesterséges értelem fináléja pedig amúgy is a filmtörténet nagy rejtélyeinek egyike: sokan rávágják, hogy a felcukrozás Spielberg kontárkodása, ám Sara Maitland (aki a ’90-es években dolgozott Kubrick-kal a terven), a forgatókönyvró Ian Watson, Kubrick özvegye és maga Spielberg is gyanúsan összhangzólag nyilatkozik arról, hogy a feltételezettel ellentétben épp fordítva állunk: a teddymaci és a szentimentális befejezés bizony Kubrické, a film csaknem kétharmadát kitevő borongós hangütés pedig Spielbergé. S talán lehet, hogy épp amiatt nem akarta Kubrick megrendezni, mert radikálisan különbözött attól a képtől, amit előző filmjeivel kialakított. Az igazságot már sosem tudjuk meg, mindenesetre az A.I. az elmúlt évtized során kidolgozottságával, nemes hömpölygésével és (főleg az első felében) elgondolkodtató kérdésfeltevéseivel szép lassan elnyerte helyét az újkori sci-fik panteonjában.

Nem így a Különvélemény, mely hiába készült szintén míves alapanyagból, sokkal rosszabbul öregedik. Azon már nem lehet meglepődni, hogy Philip K. Dick novelláját eredetileg a Verhoeven-Schwarzenegger-féle Emlékmás folytatásaként képzelték el nagyvásznon, azon már inkább, hogy minden technikai hókuszpókusz ellenére egyszerű bűnügyi thrillerré butították le a valóság mibenlétét firtató darabot. Spielberg büszkén nyilatkozta, hogy „ötven százalékban karakter-, ötven százalékban történet-orientált lesz a film, sok izgalmas réteggel”, s 1999-ben tizenöt jövőkutató szakemberrel ült le kitalálni a film világát (sok sejtés be is jött, lásd: okoskütyük, személyre szabott reklámok, stb.), sőt, elsőként alkalmazott teljes egészében digitális technikát a film képi világának megtervezéséhez. Stílusában neo-noir, műfajában disztópikus sci-fi a Különvélemény, ám a társadalmi mondanivaló (egyetemes megfigyeltség, szabadságjogok kontra világbiztonság) elvékonyodik az újfent giccsbe futó krimiszál mellett. Cruise sztárfaktora mindenesetre eladta a filmet, ami a befejezést „rossz viccnek” nevező fanyalgások ellenére tisztes bevételt termelt.

S járt mellé – Spielberg filmkettőzős csúcséveinek mintájára – egy Oscar-vadász prémiummozi is, a Kapj el, ha tudsz. Frank Abagnale életrajzának filmváltozata már régóta alakulgatott, mire rendezőnk a fedélzetre lépett (a development hell időnkénti alapos megkutatása immár védjegye hősünknek), Tom Hanks-szel és Leonardo DiCaprióval pedig minden adott volt egy komoly kettősdráma levezényléséhez, a fiú mellett ezúttal az apafigurát is komolyabban szóhoz juttatva. Spielberget saját elmondása szerint épp ez érdekelte: egy apa nélkül felnőtt fiú és egy tönkrement házasságú apa egymást váltják meg a kitartó fogócskázásban – a többi mind csak körítés. A filmet mindössze 52 nap alatt, összesen 147 (!) helyszínen forgatták, DiCaprio szerint: „azokat a jeleneteket, amelyekről azt gondoltuk, három napig el fognak tartani, leforgattuk egy-egy délután.” Abagnale még a sok változtatás és a megvariált befejezés ellenére is elégedett volt az elkészült filmmel, mert hitelesnek tartotta. Valóban, talán a Kapj el, ha tudsz Spielberg legkönnyebben fogyasztható drámája, érzékeny jellemábrázolással, amelynek még az is megbocsátható, hogy tulajdonképpen egy csalóval szimpatizál (nem csoda, hogy hét évvel később, 2009-ben musical-változat is készült belőle).

Még tovább súlytalanította hangütését Spielberg két évvel későbbi filmjében, mely a gyökerekhez visszanyúlva ismét egy átlagember szeretetreméltó bolyongását ábrázolta. A Terminál nézhető romkomként, kvázi-függetlenfilmként, aranyos kisember-történetként, ám rendezőnk a 9/11 utáni megváltozott helyzetre és a multikulturalizmus problémájára is reflektál csöndesen. A szüzsé erősen merít Mehran Karimi Nasseri valós történetéből, aki iráni menekültként csaknem 18 évet élt a párizsi Charles de Gaulle-repülőtéren, ám inspirációként sehol sem tüntették fel a sztorit. Mikor a New York Times kiderítette, hogy Spielberg – kissé megkésve – megvette Nasseri élettörténetének filmjogait, gyorsan fizettek párezer dolcsit neki. Számtalan valós repülőtér végignézése után végül egy gigászi hangárban építették meg a díszletet, nagyrészt a düsseldorfi nemzetközi légikikötő mintájára. Spielberg odafigyelésére jellemző, hogy minden működött a kávéautomatától az ételbárokon át a mozgólépcsőkig (utóbbit egy csődbement plázából szerelték ki). A bújtatott és nyílt reklámokkal telepakolt filmen (a Boeing 747-est pl. a United Airlines adta kölcsön a produkciónak) sokat dobott Tom Hanks játéka, a fogadtatás azonban elég vegyes volt ahhoz, hogy Spielberg elhatározza, újabb rohamot indít.

Mi máshoz nyúlt volna vissza, mint csúcsévéhez, 1993-hoz: működik-e a varázslat tizenkét év múltán is? Még a két választott projekt is ezt erősítette: a Világok harca (csakúgy, mint a Jurassic Park) klasszikus alapanyagból készült látványpékség, a München pedig rendezőnk önidentitását boncolgató, díjvadász alkotás. A H.G. Wells-adaptáció Spielberg leírása szerint „a Harmadik típusú találkozások teljes ellentéte”, Tom Cruise pedig izmai mellett drámai képességeit is megcsillogtathatta az aggódó apa szerepében. A 9/11 döbbenetét és káoszát közvetlenül újrajátszó film meglepően kevés CG-effektet használ, s néhány csavar (pl. a tripodok mindvégig itt lapultak a lábunk alatt) izgalmassá teszi a felütést, ám a drámázás a veszélyben egymásra találó családdal ismét hervasztó. Morgan Freeman keretmonológja csupán dísznek van, még szerencse, hogy Wells ironikus befejezését – miszerint nem az emberi találékonyság, hanem egy szabad szemmel nem látható baci végez a félelmetes földönkívüliekkel – Spielberg is megtartotta. A Világok harca mindezzel együtt majdnem hétszeres bevételt termelt büdzséjéhez képest, Spielberg pedig a film csapatát elutaztatta Budapestre, hogy leforgassa velük életművének máig legellentmondásosabb moziját.

Elmondhatod-e saját népedről, önnön véredről, azokról, akiket szeretsz, hogy alkalmanként bizony nem álltak a helyzet magaslatán? Rombolod-e mindezzel saját és szeretteid identitását vagy erősíted? Van-e erőd szembenézni és kínosakat kérdezni? A Schindler listája reciprok-párdarabjának is tekinthető München láttán hasonló dilemmák fogalmazódnak meg a jószándékú nézőben. Az 1972-es müncheni olimpián történt mészárlás és balvégzetű túszdráma nem kevésbé ellentmondásos utótörténetét feldolgozó film sokat vállal, és Spielberg javára legyen mondva, becsülettel nekikészült a feladatnak: bámulatos korszak-megidézés, dokumentarista aprólékosság, visszafogott, építkező hangnem, s persze a történelmi dilemmák mellett végső soron egy első gyermekét váró apa vívódása. A fedett bosszúállók ügyetlenkedéseit hitchcocki rutinnal ábrázolja rendezőnk, ám ahogy a szereplők bizonytalansága nő, úgy engedi el a feszesen tartott szálakat is, hogy a (már megint) túlnyújtott fináléban felszínes moralizálásnak adja át a helyet. Nagyon különös, hogy a(z állítólag) valós történeten alapuló forgatókönyv látványosan hanyagolja a Lillehammer-esetet, s az olcsó melodrámába fullasztott végkifejlet a durván, terrortámadás-rémképekre szeretkező Eric Banával a filmtörténet egyik legkínosabb jelenetsora lett. Ám hiába a sablonokból való építkezés, Spielberg megkapta a magáét: zsidószervezetek (köztük a ZOA) szólítottak fel a film bojkottjára, a kritikák pedig az izraeli és arab terrorizmus morális párhuzamba állítása miatt az utóbbi évek legképmutatóbb filmjének nevezték.

*

Akkoriban az Universal erőforrásait használó DreamWorksre is rájárt a rúd: Katzenberg vezetése alatt kétszer majdnem csődbe ment (1.: Szinbád: A hét tenger legendája, 2.: Shrek 2., DVD-eladások), és a kórosan tőkehiányos cég körül már régóta lebzselő Paramounttal végül szoros együttműködési megállapodást kötött a vezetőség. A riválisok pedig alaposan beerősítettek: a Warner a Harry Potterrel és a megújult Batmannel támadott, a Disney pedig szép lassan összeszedte magát, és 2008-tól totális offenzívába kezdett a Marvellel (amely mellé később megszerezte a Star Wars-ot is). A szorult helyzetben úgy tűnt, Spielberget végleg megcsalta szimata: lelkesen adta a nevét a rémisztően infantilis Transformers-szériához, mellyel önmaga brandjét is alaposan aláásta. A robotfigurák alapján készült filmek Michael Bay „robbantás-szakértő” vezényletével sztárt csináltak Shia LaBeouf-ből és Megan Foxból, lehengerlő látványorgiát hoztak, és nem utolsó sorban beépítették a fősodorba a bunkó altesti humorral párosuló, nem is takargatott cselekmény-nélküliséget.

Mindez enyhébb formában a látványosan tanácstalan Spielberg következő rendezésére is igaz, a negyedik – s mindmáig utolsó – Indiana Jones-epizódot ugyanis elsősorban Harrison Ford forszírozta. Az eltelt idő vicceskedő tudomásulvétele és a jó értelemben vett régimódiság (történetmesélés, trükkök, fordulatok) nem rossz ötlet, a történések esetlegességét azonban már nem fedi el a franchise-varázs.

Néhány évnyi nyűglődés után a DreamWorks a Reliance-szal való megállapodás eredményeként gyártóstúdióból végleg produkciós céggé vált, amely szabadon köthet a hollywoodi piac bármely szereplőjével alkalmi együttműködéseket. A név, a logó és a sajátos hangvétel megmarad, a nagy álom azonban szertefoszlott: Spielberg nem törte szét a hagyományos stúdiórendszer kereteit. Igaz, az már amúgy sem úgy néz ki, mint mondjuk a ’70-es, ’80-as években: kereszt-érdekeltségek tömkelege teszi egyensúlyivá s egyúttal csüggesztően kiszámíthatóvá az álomgyár filmiparát. S mintha Spielbergből is kiveszett volna az a kedves melegség, az enyhén eszképista, jóleső szív-központúság, amely évtizedekig jellemezte: ha producerkedése mellett alkalmanként rendezni kezd, saját életművének egyre szemtelenebb újrahasznosításával is beéri. Peter Jackson ösztönzésére a 2011-es Tintin kalandjaival beszállt a képregény-megfilmesítések s egyúttal az egyszemélyi digitális filmkészítés trendjébe (pedig haverja, George Lucas rosszul elsült SW-előzmény-trilógiája figyelmeztetés lehetett volna számára), aránytévesztését pedig mindennél jobban illusztrálja a díjkiosztókra szánt, ám kínosan szenvelgő Hadak útján, melyben mindent elönt nyúlós, hatásvadász giccs.

Szerencsére jóval nagyobb mértéktartás jellemzi eddigi legutolsó filmjét, melynek témája tálcán kínálta a spielbergi felcukrozás ezer módját: a Lincoln a véres polgárháború, a merénylet vagy az elnök történelmi érdemeinek dicsőítése helyett a rabszolgaság eltörlésének ügyére koncentrál, s közel hozza egy nagy horderejű döntés megszületésének meglehetősen kisszerű körülményeit. Daniel Day-Lewis sokat méltatott (s jutalmazott) alakítása pedig új szintre emeli magát a filmet is, noha sokáig Liam Neeson álldogált a fedélzeten, hogy aztán kiöregedésre hivatkozva (Sally Field szerint valójában felesége halála miatt) lelépjen két évvel a forgatás megkezdése előtt. Spielberg már 1999-ben, az alapkönyv (Team of Rivals: The Political Genius of Abraham Lincoln) megjelenése előtt megvette a filmjogokat annak írójától, s miközben interjúiban rendre hangoztatta, hogy ezúttal is történelmi hűségre törekszik, mégis gáncs nélküli hőst faragott gyerekkori idoljából (biztonságban érezte ugyanis magát a híres Lincoln-szobor mellett, ahányszor Washingtonban járt). Spielberg szokásos stábja pedig felsorakozott: Kathleen Kennedy producer, Janus Kaminski operatőr, Michael Kahn vágó, John Williams zeneszerző. Tony Kushner millió forrásból vaskos forgatókönyvet írt elsőre, amelyet három évbe telt meghúzni, de a szokásos Spielberg-védjegyek így is bennmaradtak a cselekményben: a kissé elhidegült feleség (Sally Field először megijedt partnerétől) és a lázadozó nagyfiú (Joseph Gordon-Levittet Day-Lewis ajánlotta). A végül a 2012-es Oscar-szezonban bemutatott, pazar kiállítású Lincolnt néhol csak egy hajszál választja el attól, hogy unalmas történelemórává süllyedjen, nagy meglepetések pedig nem várnak a nézőre, a kritikák mégis dicsérték Spielberget visszafogottságáért. A nézők pedig szerették, négyszeres bevételt csengetve.

*

Talán feltűnt, hogy finálénkban megritkultak az anekdotikus sztorik. Komoly oka van ennek: hősünk köré az elmúlt évtizedek alatt iparágak sora épült, komplett gépezet figyeli minden egyes lépését, s alkalmazottak hada szolgálja ki minden pillanatban. Az egész álomgyár azt figyeli, mire téved szeme, s fél Hollywood abból él, hogy átveszi lepasszolt tervezeteit. A spontán, haverkodós filmkészítés végleg a múlté: Hollywood egykori fenegyereke az álomgyár uralkodójává emelkedett. A zilált családi hátterű, ámuldozó kiskölyök technika-orientált filmguruvá változott, a látvány megszállottjából annak iparosává szelídült. S mintha a világ meghódítására induló legkisebb pásztorfiú (amúgy jól kiszámított) tündérmeséje (azaz önlegendája) is halványulna, bár Spielberg azért helyenként még megvillantja, mekkora szíve van. Hiába, ezt is megteheti – hisz egy személyben ő Hollywood megkérdőjelezhetetlen ura és egy nagypapakorú, izgága kiskamasz.

(Vége.)

Forrás:
John Baxter: Steven Spielberg – A filmvászon legnagyobb varázslója, Bestline, Budapest, 2004
Michael Pye, Linda Myles: Mozi-fenegyerekek – Hat rendező, Hollywood mai urai, Gondolat, Budapest, 1983
Köbli Norbert: Steven Spielberg és a spielbergi kasszasiker, film.mindennapi.hu
Pápai Zsolt, Varga Balázs (szerk.): Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők, Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány – Prizma Könyvek 1., Budapest, 2013
Wikipedia.org